ÚJ SZÜLETÉSNAP

Félelmetes, hogy az ember pillanatok alatt átértékeli az életét. Egész más dolgok lesznek fontosak, egészen más dolgok kerülnek előtérbe. Ma nagyon sokan, nagyon sokféleképp elmagyarázták – már akikkel szóbaálltam -, hogy mit is kellene másként csinálnom. A lelkem mélyén tudom én is. Csak ezt még meg kell emésztenem. Azt hiszem, többször is. Lassítani a tempón, nem mindent a szívemre venni, nem idegeskedni, többet mozogni, rendszeresen, egészségesen táplálkozni. No, meg a cigit letenni. Meg szelektálni, hogy mi az első, a második… De ha egyszer mindent szeretek.  Iskolátigazgatni, Szó-Beszédet szerkeszteni, MNT-zni, oktatással foglalkozni, barátkozni… És akkor még nem beszéltem a családról, Márkról – a legfontosabbról, a millió megoldásra váró kérdésről…

Azt hiszem, kaptam egy figyelmeztetést. Meg még egy esélyt az élettől. Felfoghatom úgy is, hogy szar ügy, hogy az ember nem lát a szemére. A jobb szemére. De semmit az égvilágon. Fekete minden. Ezen lehet zokogni, lehet szörnyülködni, lehet ordítani, lehet veszekedni. Végiggondoltam, milyen lemondásokkal jár ez. Meg kell tanulni vele élni. Ez van. Meg lehet pozitívan is hozzáállni. Valójában a bal szememre látok. És hány világtalan ember él a Földön… A vasárnapi agyvérzésem, meg szeminfarktusom után örüljek, hogy ennyivel megúsztam. Le is bénulhattam volna, az agyam más részei is károsodhattak volna. A szemem meg… A szakemberek szerint van 1% esélyem, hogy valaha is láthatok majd rá. No, jó, de csak 39 éves vagyok… Szóval az érzéseim változnak azért percről percre rendesen. Mit mondjak, nem egy orgazmus volt, ahogy a szemgolyómba beszúrták az injekciót, infúzióznak ezerrel, össze-vissza vizsgáltak… Meg még mennyit fognak… Tűk lógnak belőlem, mindenki a vérem szeretné… De itt az esély. Rengeteg sms-t kaptam, mindenhol próbálnak utolérni az emberek. Még a Farmerama-n is a repülős Kacsa Kata azt az üzenetet húzza, hogy Gyógyulj meg! Csak még először magammal kell beszélgetnem. De jól esik a törődés. Max sírni tudok – ez is jó jel, hogy a könnycsatornáim működnek… Tisztítok is mindent rendesen… Most ne hatódjak meg, amikor a kollégáim ilyeneket írnak: „Őszintén sajnálom, ami történt, de Te erős vagy, eddig minden akadályt sikerült leküzdened, ezen is felül fogsz kerekedni. Ez egy figyelmeztetés volt Neked is, meg nekünk is, hogy jobban vigyázzunk Rád, de a végén minden jó lesz, figyeld meg! Gyógyulj meg minél előbb, mert nagy szükség van Rád! Puszi.” Nem marad más hátra, szorgalmas betartani a dokik utasításait, meghallgatni szeretteim tanácsait… Ők meg viseljenek el. A hangulatingadozásaimmal, az idegbajommal együtt. Fogják a kezem. Mert ennyi pörgés után hogy mindenről letiltottak… Nehéz. Nagyon nehéz. De nem olyan a Mendler-vér (Utasival keveredve), hogy feladja… És ezentúl november 30-a is ünnep nálam. Majd úgy magamban megünneplem az esély napját. 

AJÁNDÉK

Egy ajándék akkor jó, ha szívből jön, ha személyes, ha meglepő, és ha évekig tartó maradandó élményt jelenthet. Remélem, sikerült szívből jövő, személyes, meglepő, és évekig maradandó élményt adni békésszentandrási barátainknak ünnepükön, Szent András napján.

A katolikus szentmisét megsirattam. Nem is értem, hogy miért kell nekem mindig picsognom más templomokban. De olyan jó volt hallgatni a prédikációt Szent András életéről. Az okosságáról, a bölcsességéről. Szívmelengető volt. Reménykeltő. Arról ne is beszéljek, hogy az atya a blogomról is szólt. Pozitív értelemben. Valójában ott kezdtem picsogni. Azután meg jött minden sorban. Rengeteg jó élmény ért. És nem csak engem, hanem az egész kis különítményt. Megerősítettük a testvértelepülési megállapodást. És Békésszentandrásnak Simonyifalva is testvértelepülése lett. Közös, háromoldalú együttműködési megállapodásra is sor került... A kis falu iskolaigazgató bácsija is jelen volt, jót beszélgettünk. És fontos megemlítenem: tornatanár szabadidejében…

3 ajándékkal érkeztünk, mint a mesebeli királyfi (idézet Bálinttól, a Helyi Közösség Tanácselnökétől). Igaz, útközben nem tudtuk eldönteni, ki legyen a küldöttség vezetője, ezért mindenkinek jutott feladat. Először is vittük a hegyesi földet. Itt épp én szerepeltem a fotósok kereszttüzében. Egy emlékhely van a faluban, melyet a trianoni események 90. évfordulójára adtak át, és a nemzeti Összetartozás Emlékpark elnevezést kapta. Ide szórtam a hegyesi földet, melyben őseink, az ő őseik is nyugszanak.

És még mellette ott hagytuk az idézetet is: Barát nélkül nem menny a menny sem, s barát nélkül mit ér a föld?

 (Fotósok kereszttüzében...)

(simonyfalvi és kishegyesi föld...)

Második ajándékként érkezett a zászló. A hegyesi zászló, amiért az előző vezetés nem jött el. Az újak meg örömmel fogadták. Még egy könnycsepp is kicsordult. Most épp nem nálam.

A harmadik ajándék meg a néptánccsoportunk volt. A Rizgetős válogatott társasága megmutatta, mit tud. Még ha gond is volt a hangosítással, meg zenekaruk sem volt, hatalmas tapsot kaptak.

(photo by Polgármester és Fityke)

Mi is megkaptuk kis ajándékaink. A birkapaprikás a helyi postás készítésében, a régi ismerős arcok, Tünde, Gyöngyi, Juli, mindenki, akiket szeretünk és viszontszeretnek, új arcok, Olasz, akit valamiért mindig Orosznak hívok (hiába, Magyarországhoz az oroszok jobban kapcsolódnak…), a festőművész úr, Lóránt János Demeter holland feleségével, egy kézfogás, és nem utolsósorban az emberi szó, mindennél többet jelentett. Isten éltessen Szentandrás!  

A hülyeség mértékegysége

Ma mindenféle okos mondást olvastam. Eredetileg idézetet kerestem a földdel kapcsolatban, azután egészen más irányba vitt el az agyam. Pl.: 1. Nem az a baj, hogy nagy az isten állatkertje, hanem hogy alacsony a kerítés. 2. Sosem becsüld alá az emberi hülyeség hatalmát. 3. Azt mondják, a vadállatokban is van könyörület. Bennem nincs - tehát én nem vagyok vadállat.

Egyesek szerint a hülyeség mérhetetlen. Viszont úgy nem érdekes a dolog, ha nem hat senkire. Meg kell találni a célszemélyt, akit a baromsággal lehet idegesíteni. Ha ez összejön, akkor kezdődhet a hülyeségi akció. És csak várni kell a célszemély reakcióit. És annak értelmi szintjétől függően alakulhat a dolog. Szóval az akció elindult. A célszemély én vagyok. Veszíteni tudok emelt fővel, de itt most nem ez a helyzet. Bocsánatot is tudok kérni. De ez sem az a helyzet. Sokkal többről van szó. Becsületről, emberségről, hitről, a gyerekekről. A szülőkről, az iskoláról. És alábecsültem a hülyeség hatalmát. Először nevettem. Azután sírtam. Azután felhúzódtam.  Most megint sírósra áll a dolog. És nagyon szörnyű, hogy nem írhatom ki magamból, hogy mi a bajom. És nem vagyok vadállat.

VERS

Még eddig senki nem írt hozzám verset… De úgy néz ki, ennek is elérkezett az ideje. Iskolanapra kaptam a békésszentandrási polgármestertől egy üveg bort. És nem a bor az érdekes a történetben, hanem rajta a vers.

„Mint zordon kapitány a vártán,

Riadt szemünk megakadt „direktor” Mártán.

„Őszinte, nagyszájú” – előzte meg híre,

Rácáfolt, ő lett a társaság vezíre,

S lettem én őszinte odaadó híve.”

Most meghatódtam. 

ISKOLANAP

Ki büszkélkedhet még ilyen tanári karral? Ilyen iskolai munkaközösséggel? Melyik iskolaigazgató rajtam kívül? A történet ott kezdődik, hogy 240 éve indult meg az oktatás Kishegyesen. Nem egy kerek évforduló, de na. Iskolanapot ünnepelni kell! Az iskola költségvetése meg szegény. Segítséget nem igen várhattunk eszem-iszomra, tehát magad uram, ha szolgád nincs.  Már tavaly is tökéletesen működött a batyubál. És hiszem azt, hogy egy ötcsillagos szálloda is megirigyelhetné mindazt a sok finomságot, amit az iskolában dolgozók készítettek, és felkerült az iskolanapi svédasztalra. És hoztak nyugdíjasaink meg vendégeink is ezt-azt. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Kalácsok, sültek, saját készítésű kolbászok, sajtok, sósak, édesek, gyümölcsök… A marhanyelvtől a tökmagos kockáig. Kinek mihez volt tehetsége, kedve, ideje… Babus néni meg nagy szakértelemmel szétrakta, rendszerezte, Pöntyi díszített, tököt faragott, kiskatonák terítettek, Janiék húzták a talpalávalót…

ccsilla fényképezett...

A műsorért ennyi dicséretet még nem kaptunk. Először a Szalakóta és a Garagulya gyermeknéptánc-csoport mutatta meg tudását. Besegített a Csalóka zenekar és Csonka Ferenc is. Meg a felkészítők: Hani, Csaba, Orsi, Pepe. A műsor második részében pedig egy verses-zenés összeállítást készítettek a gyerekek Ákos tanár bácsi vezetésével Ady szerelmi költészetéből. De a többi pedagógus is kivette a részét a munkából. A magyartanárok, szerbtanárok, tanító nénik is gyakoroltak a diákokkal. A rajztanár bácsi vezetésével időre elkészült a díszlet, Attilának köszönhetően működött a hangosítás, nem mondta fel a szolgálatot a projektor, a feketicsi fényes bácsi játszott a fényekkel… A főpróba után még telefonra is felmondta a szerbtanárnő a szöveget, hogy a versmondók ezzel aludjanak el… Mindenkinek volt feladata. Van, aki a vendégeket fogadta, van, aki a sorokat foglalta, van, aki pakolt, van, aki ügyelt… Szóval tökéletes összhangban működött minden.  Köszönet érte!

Vendégek nélkül sem múlhatott el a rendezvény. A Határtalanul alapítvány (akikről már írtam, és akiktől 2500 könyvet kapott könyvtárunk) elnökeként jött Erdélyi Laci bácsi kedves feleségével, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumából Hardy F. Gábor Úr, aki az Oktatásért Felelős Államtitkárság főosztályvezetője, Horváth Gábor Miklós, a Commitment Kft. egyik alapítója (kíváncsian várom, milyen storyt ír az Új Katedrában, a pedagógusok lapjában a kishegyesi élményeiről), Fremond Árpád parlamenti képviselő barátunk, Csíkos János barátunk, aki tartományi sport- és ifjúsági titkárhelyettes (hozott labdákat nekünk), a békésszentandrásiak, élükön az új polgármesterrel, testvértelepülésünk iskolásai (13-an) az igazgató bácsival és az igazgatóhelyettes nénivel együtt… Meg a kedves kishegyesiek. Tele volt a színházterem. Aki nem volt ott, sajnálhatja.

És írt rólunk a Magyar Szó is.

MEGLEPETÉS magamnak

A 200-ik bejegyzésemre megleptem magam valamivel. Egy kis ujjgyakorlatot végeztem. 3 este története a sál. Csak hogy megbizonyosodjak, nem felejtettem még el kötni. Nem egy egyszerű mintával kezdtem. Az ötlet a BARKAFONAL-ról származik. A mosást-vasalást még nem élte túl, de így is látszódik valamennyire...

VÉRTURIZMUS

Már többször is írtam a Vöröskeresztről. A humánus emberekről, akik segítenek másoknak, másokon. Azért, hogy mások is élhessenek. Mindezt ingyen, csak úgy önzetlenségből teszik. És ez volt a lényege. Eddig. Még meg nem találta valaki ebben is az üzleti lehetőséget. A bizniszt, ahogy felénk mondanák. Mert hát ha valaki bajban van, semmilyen pénzt nem sajnál, hogy segítsen gyerekén, szülein, rokonán, ismerősén… Hallhattunk már emberkereskedésről, szervkereskedésről, de nem igazán jellemző nálunk a dolog. Hogy kopogjam le…

Azután hallottam egy pár hónappal ezelőtt, hogy a Vajdaságból, a községünkből is toboroznak embereket, akiket Ausztriába visznek. És még fizetnek is az utazásért. Mindenféle összegeket emlegettek, 10 eurótól 200 euróig. Ennyibe kerül a vérplazma.

És most néztem az egyik kereskedelmi csatorna műsorán, hogy Magyarországról is szállingóznak az emberek az osztrákokhoz. Egy új kereseti forrásról van szó: Vérturizmus. Hirdetik az újságokban, szájról-szájra terjed a hír. Megdöbbentett a történet, hogy heti háromszor lehet menni, és még karácsonyi akció is van. Ha valaki addig tízszer fordul, akkor plusz pénzt is kap. Ez a karácsonyi ajándék. És nem számít, hogy van egy szabály, hogy milyen időközönként lehet vért adni. Meg piramisjátékra is emlékeztet engem a dolog. Be is lehet szervezni embereket. Mint az Avonhoz, az Oriflame-hez, az Amway-hez. És akkor jár a bónusz. Fejpénzt kapnak minden beszervezett ember után a beszervezők.

Valamilyen kiszolgáltatottságot is érzek. Azok az emberek, akiknek továbbtanulásra, akiknek a mindennapi kenyérre, a villanyszámlára kell a pénz, minden lehetőséget megragadnak, hogy valahonnan előteremtsék a szükséges anyagit. És eltűnik az önzetlenség, megjelenik a fejekben a kérdés, hogy hát hülye vagyok én ingyen vért adni, ha adhatok úgy is, hogy fizetnek érte… Embereken segíteni mindig jó. Hát ha még fizetnek is érte! Érdekeltté válik a véradó, a létfenntartás része lesz. És a gazdag országok, akik megtehetik, hogy fizetnek, fizetnek is. És a szegény emberek, akiknek sikerül kijutniuk a mesés Nyugatra, mennek is.

Kérdeztem is a helyi Vöröskereszt elnökét, hogy mit lehet tenni az ügyben. Mondta, hogy semmit. Legális a dolog. Mindenki azt csinál a vérével, amit akar.

És mindenkinek igaza van a történetben. Igaza van az osztrákoknak, mert megtehetik, hogy fizessenek, akkor meg, miért ne tennék. Igaza van a véradónak, mert így tud egy kis mellékest keresni. Igaza van az Önkéntes Véradók Egyesületének, mert szerintük az önzetlenség, a humánum, az emberiesség veszik így el, és ők nem tudnak fizetni, nem is ez a szervezet célja.

Jogilag rendben van a dolog. És etikailag? 

A Radnóti-díjasunk

Gyerekkoromban én is mondtam verset. És első alkalommal arattam a legnagyobb sikert. Elsős voltam, és egy anyás verssel készített fel a tanító néni. Meg is nyertem az iskolabajnokságot az alsósok között. A kapott könyv Maronka tanító bácsi dicsérő szavaival kiemelt helyen állt a polcomon. Később örökös második maradtam. Mert jött a Maja, jött a Nellike, és ők voltak a jobbak. Lelki traumákat nem okozott bennem ez a „kudarc”. És már tudtam, ha megláttam őket, hogy az első hely már foglalt. 

A suliban is van egy tanító bácsink, aki a versmondóinkkal foglalkozik. Könnyű neki, hiszen a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének az elnöke is egyben. Ez is jelent valamit. Érti a dolgát. És nem egy díjjal tértek már haza diákjaink különféle megmérettetésekről. Most épp a pénteki Iskolanapra készülnek nagyban. Bár azt mondták, hogy a csütörtöki főpróbára ne nagyon legyek kíváncsi, nem hiszik, hogy nekem való lenne… Még lesz egy-két javítanivaló… Én bízok bennük, ez az igazság.

Azután meg volt egy verseny Győrben. A (vers)versenyek versenye. Vajdaság is képviseltette magát a XXXIV. Radnóti Miklós Nemzeti Vers- és Prózamondó versenyen. Vagyis a mi Ákos tanító bácsink is ott volt. És ha már ott volt, akkor meg is mutatta, hogy mit tud. És Radnóti-díjat is kapott. De ő szerény, és ezzel nem is dicsekedett. Ma lazán megjelent dolgozni, senki nem vette észre, hogy merre csavargott a hétvégén. Nem is kell, hogy beszámoljon róla, de azért nem árt, ha tudja, hogy mi is tudjuk. És büszkék is vagyunk rá!

Tóth Péter és Hajvert Ákos - a Radnóti-díjasok

47 év

Elmúlt egy év. Már több mint egy éve írok blogot. És ismét november 14-e van. Újraolvastam, amit egy évvel ezelőtt írtam ezen a napon, és most, jelen pillanatban úgy éreztem, nem tudom fölülmúlni az akkori önmagam. Tény, hogy rengeteg minden történt azóta. Sok szép, és sok csúnya dolog is. De egy valami állandó. Állandó az, hogy anyu és apu most is itt vannak velem, számíthatok rájuk bármikor. Még ha mondják is néha a magukét. Én is mondom. Most is hívhatom őket, hogy S.O.S. segítsetek. És talán az elmúlt egy évben segítettek a legtöbbet. Mindenben. És ezt ők is tudják. És nem is kell felülmúlnom magam. Ők tudják, hogy én ÉN vagyok. A saját hülyeségeimmel, a saját pozitív dolgaimmal együtt. Azért néha tessék engem megdicsérni! És hát ugye, ők mindig megmondhatják, hogy mit gondolnak. Mert ki mondja meg, ha az anyukám nem – szokta is ismételgetni. Ha tetszik nekem abban a pillanatban, ha nem. Ma délután nyugalom volt a házban. Sehol senki. Befeküdtem a kádba, könyvvel a kezemben. A nyugalom 5 perc múlva ért véget. Jött Bea, hazaért Márk. Közben megbeszéltünk egy pizzasütést estére. És el kellett mennem még a boltba. Nomost, időközben hajat mostam. És amiért 15 éves koromban anyukám könyörgött, hogy frissen mosott hajjal ne mászkáljak, eszembe jutott. Illedelmes kislányként sapkát húztam a fejemre. Életemben először. És ezt meg is osztottam egy diákom anyukájával az üzlet előtt. Mert persze rákérdezett, hogy miért vagyok sapkában (elég bénán is néztem ki). És ez csak egy kis példa, hogy hányszor jutnak eszembe. Ha nem is hívom fel őket telefonon, akkor is valamiről „beugranak”. És az idén nem mentek el sehova. És az idén apukám gipszet is kapott a kezére (most kezdett el hátraszaltózni, mit csináljak…). De mivel jól viselkedtek a csontjai, le is szerelte róla a doki bácsi. Már csak kötést kell hordania. És tudom, hogy az apukámra ütöttem, „Mendler-fajzat” vagyok. Egy egész hétig meg voltam győződve róla, hogy az autója a garázsban van. Törött kézzel úgysem hajtja. Közben meg kicsempészte. Irgum-burgum. De ami a szörnyű: én is kicsempésztem volna. Akkor most haragudjon rá az ember lánya? És most, ha esik, ha fúj, ha lesz Forma1, ha nem, ha Hamilton lesz a világbajnok, ha nem, velük leszek. Mert ez az ő napjuk. A 47 évé. A kitartásé. A mindené. 

És azért az Éjfél zene, mert anyunak nagyon tetszett/tetszik... És még zongorázni is megtanultam ezt miatta...

A Péntek egy jó nap

Pl. azért, mert sok jó dolog történt ma velem... Az elégedett nő mosolya itt van az arcomon.

Az első szerelem...

Tudom, hogy most az a „trendi”, hogy mindenki facebook-ozik. Onnan lehet megtudni az aktuális híreket, hogy mi történik az ember körül. Hogy kinek születik gyereke, ki megy férjhez, ki szakít a barátnőjével/barátjával, ki az újabb nagy szerelem…

Én akkor sem tudtam eddig megszeretni. Nem tudom, miért, de valahogy nem. Igen ritkán is "megyek fel" az oldalra. De tegnap valami olyan történt, ami miatt felmentem. Kaptam egy levelet. Mindössze két mondat volt. Egy számomra kedves embertől. "Igazatok volt... Csak a szerelem vak..." Egy tőlem jóval fiatalabb kisbarátom írta, aki ma ki is öntötte a lelkét. Csúnya történet, tényleg nagyon megjáratták. Az első szerelem csúfosan ért véget. Pedig még fél éve nagyon tudatosan magyarázta, hogy olyan szerelem nem létezik, ami megbolondít, hogy racionálisan kell mindent nézni, nem igaz, hogy az ember elveszítheti a fejét. Akkor mondtuk neki, hogy nem „csapott még bele a ménykű”, hogy nem röpködtek még lepkék a gyomrában… Jót vitatkoztunk erről, azután fél évig nem beszéltünk a témáról. Ma pedig az idősebbek tapasztalatával próbáltuk vigasztalni, rámutatni arra, hogy hol tévedett, mi az, amit nem látott, pedig nyilvánvaló volt.

De ő is mondta az igazát. Hogy amikor az ember szerelmes, csak egy valakire tud gondolni. Csak a szeretett személy körül forog a világ.  Úgy érzi, mindent megtenne azért az egy valakiért. Amikor beüt a mennykő, akkor tényleg nincs mentség, és ebben mi is igazat adtunk neki. Most szenved. Sír. Könyörög. Rózsával szaladgál. Még egy mobilt is vett neki tegnapelőtt. Nem érti, mit, hol rontott el. Magyaráztuk, hogy jól csinált mindent, csak a szeretett személy szeretett ki belőle, szeretett bele másba. De még mindig szédíti a kisnagylány. Még azért küld pár biztató sms-t. Meg hívja. Pedig kívülállóként sima az ügy. Csak még kisbarátomnál a szerelem vak...

Szép Szerda

Szeretném, ha megmaradna valahol feljegyezve, hogy már régóta nem aludtam ennyire jót, mint ma délután. Az az érzés, hogy minden rendben volt a suliban, hogy a tanfelügyelő mindent rendben talált, elég volt hozzá. Félretettem az össz problémát. És csak aludtam, és csak szép dolgokat álmodtam. 

Más. Holnaptól életbe lép a dohányzási tilalom, az oktatásügyi intézményekben nem lehet kijelölt hely sem a bagósoknak. A törvény értelmében még hamutálca sem lehet a suliban. A büntetések meg horrorisztikusak. Megoldás nincs. Ez van.  De remélem, nem "pitbull hangulat" lesz a tanárok körében...

Én, Molnár Márta

Ezt a – tőlem szokatlan – címet csak azért adtam ennek a bejegyzésnek, mert ma legalább kétezerszer írtam különböző papírok alá a nevem. (Minden hivatalos dokumentumot fénymásolni kellett, jegyzőkönyveket, naplókat, a dolgozók személyes aktáit... Erre kellett a 2000 aláírás, meg a 2000 pecsét...)
Nem volt könnyű napom, reggel fél nyolctól este fél tizenegyig bent voltam az iskolában, Szülői Tanácson, Iskolaszéken vettem részt, dohányzás elleni rendeleteket hoztam, könyvszállítmányokat intéztem, iskolanapot szerveztem, wc-falra firkáló gyerekeket utasítottam rendre, születésnapokra gratuláltam, próbáltam kedvesen mosolyogni minden vendégünkre, és mindeközben ezer papírt néztem át, naplókat lapozgattam, iratokat rendezgettem, hogy holnapra minden rendben legyen. Inspekció érkezik ugyanis hozzánk, nem is akármilyen, és én tényleg szeretném, ha úgy távoznának tőlünk, hogy mindent a legnagyobb rendben találnak, úgy távoznának, mint egy példás iskolából, melyre az összes dolgozója büszke lehet.
És azt is el kell mondanom, nem könnyű a dolgunk, hogy ez így legyen, hogy a munkánk valamennyire is közelítsen a tökéleteshez. Nem könnyű az enyém, hogy minden rendben menjen, de ugyanúgy nem könnyű a többieké sem. Mindannyiuknak, a tanítóknak, a pedagógusnak, a pszichológusnak, a könyvtárosnőnek, a jogásznak, a könyvelőnek, a pedagógiai asszisztensnek, a mester bácsinak, a takarítőnőknek, a civil katonáknak, Mindenkinek hozzá kell tenni magából a legtöbbet és a legjobbat, hogy az iskolában zökkenőmentesen menjen az élet.
Miközben ezeket a sorokat írom, már holnap lett. Nem tudom, hogyan lesz ma. Úgy érzem, ami tőlem tellett, megtettem. Remélem, minden rendben lesz, és a nap végére mindannyian elégedetten, mosolygva dőlünk hátra, büszkén az iskolánkra. Mindenesetre én, Molnár Márta, köszönöm mindenkinek.

A MI JUDITUNK!

Nem tudom, hányan nézik, hányan sem a tv2-n a Divatkreátort, ami egy tehetségkutató show divattervezőknek. Igazából a Megasztár stylistjai ők. Valójában Nekem is az egyik barátnőm hívta fel a figyelmem, hogy van egy hegyesi lány is közöttük. Méghozzá egy olyan fiatal lány, akivel egy utcában is lakunk. Vagyis már nem, mert Dudás Judit, vagyis Judy időközben Pestre költözött.

Amikor a fővárosba érkezett, rögtön a mélyvízben kezdte, mert Lakatos Márk éppen munkatársat keresett maga mellé az akkor induló Megatánc szereplőinek az öltöztetéséhez. Rúzsa Magdi beajánlotta hozzá. Márkkal együtt találták ki az öltözékeket, alkalma volt megismerkedni a ruhatervezőkkel, ruhás cégekkel. Jó alap volt ez számára. Juditnak hamarosan sikere is lett, miután a nagymamájától kapott, fekete horgolt betétekkel díszített női fehérneművel megnyerte a magyarországi Triumph Inspiration Awards-ot. Ezután a  pekingi világdöntőn bekerült a legjobb nyolc közé. Mégis a férfiruhák tervezése jobban vonzotta, és amikor a vizsgamunkájában férfiaknak kellett terveznie, akkor a csipkeinspirációt folytatta, csak épp férfikollekcióban.

Judy is az az ember, aki egy kisfaluból került fel a nagyvárosba, ahol már eddig is bizonyított, csodákat alkotott úgy, hogy az utcabelijei közben sok mindent nem is tudnak róla. Emlékszem, annak idején, amikor az első, felejthetetlen generációmnak voltam osztályfőnöke, és Erdélybe vittem kirándulni őket, Racka szólt, hogy van itt egy rendes lány, a Dudás Judit, igaz, már befejezte az általánost, de azért vigyük el őt is. Elvittük. Esküszöm, fogalmam sincs, milyen ruha volt rajta, most viszont nem győzöm csodálni, micsoda gyönyörű ruhaköltemények születnek a keze alatt. És hát a zsűri is dicséri rendesen. (Ő a szemüveges lány, aki Szelecki Dávidot öltöztette, és Szinnyei Merse Pál Majálisát nyomtatta a pólóra...)

Úgy érzem, érdemes odafigyelni rá jobban is, mert méltán érdemli meg nemcsak a mi, az utcabeliek, a kishegyesiek, a vajdaságiak figyelmét, támogatását és biztatását, hanem az egész országét is, hogy egykor majd büszkén mondhassuk, lám, a mi kis Judynk milyen sokra is vitte. És ahogy jöttek a magyarországi újságírók Kishegyesre, jött velük Rúzsa Magdi is, nyilatkoztak a gyerekek, az ismerősök, a tanárok, filmezték Magdi naplóját, tablóját, az iskolánkat, szeretettel várjuk őket Judittal együtt is. Holnap első lépésként fő helyre tesszük a tablóját... És addig is, sok sikert ott a nagyvárosban!

ÉLMÉNYEK sorozata...

Egyszerűen nincs időm feldolgozni mindazokat az élményeket, amik napi szinten érnek. Szomorúság – vidámság, pozitív és negatív élmények pillanatok alatt váltották egymást a héten.  Igazán mozgalmas napom volt a tegnapi is: fodrász, vásárlás Verbászon, egy igen kedves tanár bácsim lagzija, rohangáltam hát egész nap, abban azonban biztos voltam, hogy estére ott leszek a színházban, hogy én is köszöntsem a 15 éves Rizgetős együttest. Hanit, Csabát, Linkát, Orsit, Zalánt, Árpit, Spityut, Pepét, Ferikét, Beátát és a többieket... A teltházzal együtt volt mit látnom: a 15 évvel ezelőtt még aprócska gyerekek igazi multimediális előadást varázsoltak az orrom elé. Bejárták már az egész Kárpát medencét, barátkoztak, szerelmesek is lettek, házasságot is kötöttek. „Új és új tájegységek tánclépéseit sajátították el, s ezzel együtt közvetlen közelről megismerték szétszakított nemzetünk történelmét, kultúráját. Megtapasztalták, hogy több országban élünk, s mégis egy a gyökerünk, összeköt bennünket szép magyar anyanyelvünk, szokásaink, hagyományaink, énekeink és táncaink. Az a munka, amit ezek a fiatalok végeznek, kérés nélkül, szeretetből, pótolhatatlan. Életre nevelnek. Széleslátókörű, sokat látott, talpraesett és nemzetileg elkötelezett fiatalokat nevelnek. Amíg ezt tudják folytatni, s én hiszek benne, hogy ez sokáig így lesz, biztosak lehetünk benne, hogy vidékünkről nem tűnik el szép magyar szó és ének, ismerni fogjuk a palatkai, mérai vagy éppen a tyukodi táncokat. Azaz magyarként, emelt fővel tudunk élni a szülőföldünkön.”- mondta köszöntőjében Juhász Bálint, a HK Tanácselnöke. Aki meg ma szülinapos. Csak ő 28 éves.

A Rizgetősök több mint 100 gyereket tanítanak időt és fáradtságot nem kímélve. Sok mindent megtudtam az együttesről, a néptáncról, az oktatókról, de valójában csak egy valamin járt végig az eszem. Nem győztem csodálni azt a kitartást, azt az elszántságot, amit ezek a fiatalok az elmúlt 15 év alatt minden próbán, minden fellépésen bemutattak, s bebizonyították, hogy a semmiből is tudnak varázslatot teremteni. Hogy ezzel nem vagyok egyedül, az is bizonyítja, hogy nem akart megszűnni a vastaps az előadás végén. A lagziban le is késtük a levest emiatt, de azért nem haltunk éhen. Ott meg elvarázsolt a hangulat, a menyasszony és a vőlegény gyönyörű volt, a díszítés tökéletes, töklámpások mindenfelé, igazán jól érezték magukat, nem volt semmilyen kötöttség. Különben életemben először jártam a bácsfeketehegyi házasságkötő teremben. Ott, ahol anyukám és apukám 47 évvel ezelőtt, november 14-én házasságot kötött. Szóval élmények sorozata ér, mindenről annyi minden jut eszembe…  

Búcsú

József Attila

Az árnyékok 

Az árnyékok kinyúlnak,

a csillagok kigyúlnak,

föllobognak a lángok,

s megbonthatatlan rend szerint,

mint űrben égitest, kering

a lelkemben hiányod.

Múlt héten kiskatonánk apukája hunyt el. Kedden kolléganőnk fia temetésén voltunk, aki 23 éves korában távozott. Holnap meg kolléganőnk anyukája temetésére megyünk. 3 temetés egy hét alatt. Mindannyian túl korán mentek el. Közben Mindenszentek, Halottak napja. 

A holtakról ritkán beszélünk, miközben sokat gondolunk  rájuk. A halál tabu, inkább hallgatunk róla, mert úgy érezzük, könnyebb így elviselni. De magunkban újra és újra feltesszük a kérdést, mi vár ránk, mi vár rájuk? Egy ismerősöm mesélte, hogy kislánya a temetőjárás után kérdezősködni kezdett, mi is az a halál, mi történt a dédijével, mi a nagytatával, hol vannak ők, mikor találkozunk velük ismét. Ő pedig kénytelen volt válaszolgatni a kérdésekre, melyekre maga sem tudta a választ, a kérdések végére mégis megnyugodott, mert érezte, az mégsem lehet, hogy mindaz a szépség, amit életünkben átélünk, eltűnjön nyomtalan. Később rajzolgatni kezdtek, lepkéket, bogarakat, sírokat, a kislány hálásan nézett rá, s úgy tűnt, újra helyre állt minden a világban.

Nyugodjanak békében!

Késő minden kisöreg

Ma olyan dolog történt, ami már régen nem volt. Egy asztalnál mosolyogva beszélgetett Békésszentandrás és Kishegyes küldöttsége. Nem vigyorgott egymásra, nem játszotta meg magát, hanem szívből beszélgetett. Mindenféle kötöttség nélkül. (Még a nyakkendők is lekerültek egy óra múlva, a protokoll után…) Mindenről. És ez az, ami eddig hiányzott. A normális, emberi szó. Nekem báris nagyon hiányzott. Nem bántani akarom a volt békésszentandrási polgármestert, nem is a háta mögött beszélek, megmondtam neki is – egy az egyben, szemtől szembe -, hogy mi nem kolonc, nyűg akarunk lenni a nyakukon, nem élősködni akarunk rajtuk, hanem csak kapcsolatokat ápolni, közösen pályázni, gyerekeket ismerkedtetni, focizni, kézilabdázni, éltetni a hagyományokat, ha már egyszer onnan jöttek Hegyesre az őseink… Ha már ott vannak a gyökereink. És a gyökerek sem mindegy, hogy milyenek. Én igenis fontosnak tartom, hogy azokat az ismeretségeket, amiket még nagyszüleink kötöttek, továbbvigyük. Bárki legyen a polgármester, HK titkár, jegyző, könyvtáros, iskolaigazgató ott vagy itt. Hogy milyen párt van a hatalmon. Ha tetszik nekem, ha sem. Ez nem erről kellene, hogy szóljon. És a mostani „gárda”, hogy is írjam, „átjött”. Az új polgármesterrel, akit egy hónapja választottak meg, több mindent sikerült elintézni a pár óra alatt, mint a régivel 4 év alatt. Igaz, az új, fontosnak tartotta, hogy a testvértelepülésnél tiszteletét tegye. A réginél csak külkapcsolat voltunk, aki úgy van, kapott bennünket, örökölt, de minek… Igaz, egy-két kedves arcot szívesen láttam volna még a küldöttségükben, de megígérték, legközelebb hozzák őket is. Hogy teljes legyen a csapat… 

Ja, és tisztára büszke voltam az iskolára. Meg is beszéltük az Iskolaszék elnökasszonyával, hogy jó volt végigmenni a termeken, megmutatni, hogy mi is tudunk valamit. Megszépült minden. Persze pályázunk meg pályázunk meg pályázunk továbbra is, mert azért látjuk a hiányosságokat is… 

Vacsora

Gasztroblogger leszek? Csak nem...

A múlt hétvégén baklavát sütöttem, külön kérésre. Hogy milyen megfontolásból vettem akkor két csomag rétestésztát, nem tudom. Mindenesetre nem veszett kárba. Ma este befejezte a karrierjét. És csúcs vacsora készült belőle. 2 tekercset készítettem, de elfogyott volna a harmadik is. 

2 réteslapot (közé nem kerül semmi) megkentem krémsajt, gombás háromszögsajt és kajmak keverékével. Bármilyen krémes sajtos bigyó jó hozzá szerintem. Rátettem még egy réteslapot. Ketchup és szalámi került rá (az egyik tekercsbe egy kis erős paprika is került), majd erre sajtot reszeltem, és kis oregánóval megszórtam. Szorosan feltekertem, alufóliával betekertem, és a hűtőbe raktam egy órára. Fél centisre felvágtam, sütőpapírral bélelt tepsire helyeztem. 10 perc alatt 200 fokra előmelegített sütőben tökéletesre pirul. Így nézett ki (ez egy tekercs):

Közben meg ez szólt a rádióban: