Két kollégám beszélget, így évvége felé, ballagás, osztálytanácsik sorozata, tantestületi gyűlések, felvételik előtt:
X: Képzeld el,
dekódolni kellett a telefonomat! A te hívásodtól bekódolódott, a mester még nem
is látott ilyent... Te tudsz varázsolni?
Y: Igen, én vagyok
a nagy varázsLÓ. Nyi-ha-ha.
X: No, akkor holnap
ne buszozgass, csak pattanj a saját hátadra, és gyiha!
Y: Csak útközban
beugrom a kovácshoz, mert lekopott az egyik patkóm sarka.
X: OK. De mit szól
a diri, ha kilóg a LÓláb?
Y: Azt fogja
mondani, amikor meglát, hogy ott meg egy tanárunk CSŐDÖRög, aztán előjön az
iskolazenekar is, és megfújja jó hangosan a lópikulát...
X: A sok kanca meg
keni magára a kenceficét, hogy magára hívja a figyelmed...
Y: Azt hiszem, a
humorom ritka, mint a fehér holLÓ, pláne az a deres, a vasderes...
X: Legyőztél LÓkötő,
erre már nem tudok mit mondani, könnyem LÓcsog a röhögéstől, különben is vár a
meLÓ!
Y: Akkor megrázod a
fehér Lóbogót, és LÓra fel!!!
X: KapituLÓlok.
Y: HajLÓk a
szavadra. Cső!(dör)
X: Cső-LÓ!
Az ilyenek úgy feldobják az ember napját! És tudom, hogy ha szivárványt szeretnék látni, akkor el kell viselnem az esőt is, de akkor is, süssön már ki a Nap!
