- írta Ady Endre. Nekünk is Mohács kellett. Csak nekünk busójárásosan. Négy
határon keresztül, négy autóval, hat gyerekkel, kilenc felnőttel, hóbuckákat
kerülve, fagypont alatt, de napsütés mellett, Valentin napon, jó társaságban,
ezt nem hagyhattuk ki...
Szőrös-szarvas jelmezű emberek lepték el az egész várost. Szőrével
kifordított bunda, szalmával kitömött gatya, különböző színű női bütykös
harisnya, bocskor – kicsik és nagyok egyaránt viselték. És ott volt még a derekukon a marhakolomp, kezükben
a buzogány, kereplő. Meg a liszt. Kaptam is a fejemre belőle... Meg le is
locsoltak, meg meg is táncoltattak, meg meg is szeretgettek a busók...
A Mohácson élő katolikus horvátok, a sokácok zenéje sem idegen tőlünk. Táncoltunk
a máglyarakás körül, ittunk forralt bort (pedig nem is szeretem a bort, de a
hidegben melegített), meg megnéztük a Dunára leeresztett koporsót...
Elijesztettük, elüldöztük a telet.
Mohácsot látni kell! A busójárást látni kell! És még két hajmosás után is
lisztes a fejem! De ez sem gond...
