ÚJ SZÜLETÉSNAP

Félelmetes, hogy az ember pillanatok alatt átértékeli az életét. Egész más dolgok lesznek fontosak, egészen más dolgok kerülnek előtérbe. Ma nagyon sokan, nagyon sokféleképp elmagyarázták – már akikkel szóbaálltam -, hogy mit is kellene másként csinálnom. A lelkem mélyén tudom én is. Csak ezt még meg kell emésztenem. Azt hiszem, többször is. Lassítani a tempón, nem mindent a szívemre venni, nem idegeskedni, többet mozogni, rendszeresen, egészségesen táplálkozni. No, meg a cigit letenni. Meg szelektálni, hogy mi az első, a második… De ha egyszer mindent szeretek.  Iskolátigazgatni, Szó-Beszédet szerkeszteni, MNT-zni, oktatással foglalkozni, barátkozni… És akkor még nem beszéltem a családról, Márkról – a legfontosabbról, a millió megoldásra váró kérdésről…

Azt hiszem, kaptam egy figyelmeztetést. Meg még egy esélyt az élettől. Felfoghatom úgy is, hogy szar ügy, hogy az ember nem lát a szemére. A jobb szemére. De semmit az égvilágon. Fekete minden. Ezen lehet zokogni, lehet szörnyülködni, lehet ordítani, lehet veszekedni. Végiggondoltam, milyen lemondásokkal jár ez. Meg kell tanulni vele élni. Ez van. Meg lehet pozitívan is hozzáállni. Valójában a bal szememre látok. És hány világtalan ember él a Földön… A vasárnapi agyvérzésem, meg szeminfarktusom után örüljek, hogy ennyivel megúsztam. Le is bénulhattam volna, az agyam más részei is károsodhattak volna. A szemem meg… A szakemberek szerint van 1% esélyem, hogy valaha is láthatok majd rá. No, jó, de csak 39 éves vagyok… Szóval az érzéseim változnak azért percről percre rendesen. Mit mondjak, nem egy orgazmus volt, ahogy a szemgolyómba beszúrták az injekciót, infúzióznak ezerrel, össze-vissza vizsgáltak… Meg még mennyit fognak… Tűk lógnak belőlem, mindenki a vérem szeretné… De itt az esély. Rengeteg sms-t kaptam, mindenhol próbálnak utolérni az emberek. Még a Farmerama-n is a repülős Kacsa Kata azt az üzenetet húzza, hogy Gyógyulj meg! Csak még először magammal kell beszélgetnem. De jól esik a törődés. Max sírni tudok – ez is jó jel, hogy a könnycsatornáim működnek… Tisztítok is mindent rendesen… Most ne hatódjak meg, amikor a kollégáim ilyeneket írnak: „Őszintén sajnálom, ami történt, de Te erős vagy, eddig minden akadályt sikerült leküzdened, ezen is felül fogsz kerekedni. Ez egy figyelmeztetés volt Neked is, meg nekünk is, hogy jobban vigyázzunk Rád, de a végén minden jó lesz, figyeld meg! Gyógyulj meg minél előbb, mert nagy szükség van Rád! Puszi.” Nem marad más hátra, szorgalmas betartani a dokik utasításait, meghallgatni szeretteim tanácsait… Ők meg viseljenek el. A hangulatingadozásaimmal, az idegbajommal együtt. Fogják a kezem. Mert ennyi pörgés után hogy mindenről letiltottak… Nehéz. Nagyon nehéz. De nem olyan a Mendler-vér (Utasival keveredve), hogy feladja… És ezentúl november 30-a is ünnep nálam. Majd úgy magamban megünneplem az esély napját. 

AJÁNDÉK

Egy ajándék akkor jó, ha szívből jön, ha személyes, ha meglepő, és ha évekig tartó maradandó élményt jelenthet. Remélem, sikerült szívből jövő, személyes, meglepő, és évekig maradandó élményt adni békésszentandrási barátainknak ünnepükön, Szent András napján.

A katolikus szentmisét megsirattam. Nem is értem, hogy miért kell nekem mindig picsognom más templomokban. De olyan jó volt hallgatni a prédikációt Szent András életéről. Az okosságáról, a bölcsességéről. Szívmelengető volt. Reménykeltő. Arról ne is beszéljek, hogy az atya a blogomról is szólt. Pozitív értelemben. Valójában ott kezdtem picsogni. Azután meg jött minden sorban. Rengeteg jó élmény ért. És nem csak engem, hanem az egész kis különítményt. Megerősítettük a testvértelepülési megállapodást. És Békésszentandrásnak Simonyifalva is testvértelepülése lett. Közös, háromoldalú együttműködési megállapodásra is sor került... A kis falu iskolaigazgató bácsija is jelen volt, jót beszélgettünk. És fontos megemlítenem: tornatanár szabadidejében…

3 ajándékkal érkeztünk, mint a mesebeli királyfi (idézet Bálinttól, a Helyi Közösség Tanácselnökétől). Igaz, útközben nem tudtuk eldönteni, ki legyen a küldöttség vezetője, ezért mindenkinek jutott feladat. Először is vittük a hegyesi földet. Itt épp én szerepeltem a fotósok kereszttüzében. Egy emlékhely van a faluban, melyet a trianoni események 90. évfordulójára adtak át, és a nemzeti Összetartozás Emlékpark elnevezést kapta. Ide szórtam a hegyesi földet, melyben őseink, az ő őseik is nyugszanak.

És még mellette ott hagytuk az idézetet is: Barát nélkül nem menny a menny sem, s barát nélkül mit ér a föld?

 (Fotósok kereszttüzében...)

(simonyfalvi és kishegyesi föld...)

Második ajándékként érkezett a zászló. A hegyesi zászló, amiért az előző vezetés nem jött el. Az újak meg örömmel fogadták. Még egy könnycsepp is kicsordult. Most épp nem nálam.

A harmadik ajándék meg a néptánccsoportunk volt. A Rizgetős válogatott társasága megmutatta, mit tud. Még ha gond is volt a hangosítással, meg zenekaruk sem volt, hatalmas tapsot kaptak.

(photo by Polgármester és Fityke)

Mi is megkaptuk kis ajándékaink. A birkapaprikás a helyi postás készítésében, a régi ismerős arcok, Tünde, Gyöngyi, Juli, mindenki, akiket szeretünk és viszontszeretnek, új arcok, Olasz, akit valamiért mindig Orosznak hívok (hiába, Magyarországhoz az oroszok jobban kapcsolódnak…), a festőművész úr, Lóránt János Demeter holland feleségével, egy kézfogás, és nem utolsósorban az emberi szó, mindennél többet jelentett. Isten éltessen Szentandrás!  

A hülyeség mértékegysége

Ma mindenféle okos mondást olvastam. Eredetileg idézetet kerestem a földdel kapcsolatban, azután egészen más irányba vitt el az agyam. Pl.: 1. Nem az a baj, hogy nagy az isten állatkertje, hanem hogy alacsony a kerítés. 2. Sosem becsüld alá az emberi hülyeség hatalmát. 3. Azt mondják, a vadállatokban is van könyörület. Bennem nincs - tehát én nem vagyok vadállat.

Egyesek szerint a hülyeség mérhetetlen. Viszont úgy nem érdekes a dolog, ha nem hat senkire. Meg kell találni a célszemélyt, akit a baromsággal lehet idegesíteni. Ha ez összejön, akkor kezdődhet a hülyeségi akció. És csak várni kell a célszemély reakcióit. És annak értelmi szintjétől függően alakulhat a dolog. Szóval az akció elindult. A célszemély én vagyok. Veszíteni tudok emelt fővel, de itt most nem ez a helyzet. Bocsánatot is tudok kérni. De ez sem az a helyzet. Sokkal többről van szó. Becsületről, emberségről, hitről, a gyerekekről. A szülőkről, az iskoláról. És alábecsültem a hülyeség hatalmát. Először nevettem. Azután sírtam. Azután felhúzódtam.  Most megint sírósra áll a dolog. És nagyon szörnyű, hogy nem írhatom ki magamból, hogy mi a bajom. És nem vagyok vadállat.

VERS

Még eddig senki nem írt hozzám verset… De úgy néz ki, ennek is elérkezett az ideje. Iskolanapra kaptam a békésszentandrási polgármestertől egy üveg bort. És nem a bor az érdekes a történetben, hanem rajta a vers.

„Mint zordon kapitány a vártán,

Riadt szemünk megakadt „direktor” Mártán.

„Őszinte, nagyszájú” – előzte meg híre,

Rácáfolt, ő lett a társaság vezíre,

S lettem én őszinte odaadó híve.”

Most meghatódtam. 

ISKOLANAP

Ki büszkélkedhet még ilyen tanári karral? Ilyen iskolai munkaközösséggel? Melyik iskolaigazgató rajtam kívül? A történet ott kezdődik, hogy 240 éve indult meg az oktatás Kishegyesen. Nem egy kerek évforduló, de na. Iskolanapot ünnepelni kell! Az iskola költségvetése meg szegény. Segítséget nem igen várhattunk eszem-iszomra, tehát magad uram, ha szolgád nincs.  Már tavaly is tökéletesen működött a batyubál. És hiszem azt, hogy egy ötcsillagos szálloda is megirigyelhetné mindazt a sok finomságot, amit az iskolában dolgozók készítettek, és felkerült az iskolanapi svédasztalra. És hoztak nyugdíjasaink meg vendégeink is ezt-azt. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Kalácsok, sültek, saját készítésű kolbászok, sajtok, sósak, édesek, gyümölcsök… A marhanyelvtől a tökmagos kockáig. Kinek mihez volt tehetsége, kedve, ideje… Babus néni meg nagy szakértelemmel szétrakta, rendszerezte, Pöntyi díszített, tököt faragott, kiskatonák terítettek, Janiék húzták a talpalávalót…

ccsilla fényképezett...

A műsorért ennyi dicséretet még nem kaptunk. Először a Szalakóta és a Garagulya gyermeknéptánc-csoport mutatta meg tudását. Besegített a Csalóka zenekar és Csonka Ferenc is. Meg a felkészítők: Hani, Csaba, Orsi, Pepe. A műsor második részében pedig egy verses-zenés összeállítást készítettek a gyerekek Ákos tanár bácsi vezetésével Ady szerelmi költészetéből. De a többi pedagógus is kivette a részét a munkából. A magyartanárok, szerbtanárok, tanító nénik is gyakoroltak a diákokkal. A rajztanár bácsi vezetésével időre elkészült a díszlet, Attilának köszönhetően működött a hangosítás, nem mondta fel a szolgálatot a projektor, a feketicsi fényes bácsi játszott a fényekkel… A főpróba után még telefonra is felmondta a szerbtanárnő a szöveget, hogy a versmondók ezzel aludjanak el… Mindenkinek volt feladata. Van, aki a vendégeket fogadta, van, aki a sorokat foglalta, van, aki pakolt, van, aki ügyelt… Szóval tökéletes összhangban működött minden.  Köszönet érte!

Vendégek nélkül sem múlhatott el a rendezvény. A Határtalanul alapítvány (akikről már írtam, és akiktől 2500 könyvet kapott könyvtárunk) elnökeként jött Erdélyi Laci bácsi kedves feleségével, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumából Hardy F. Gábor Úr, aki az Oktatásért Felelős Államtitkárság főosztályvezetője, Horváth Gábor Miklós, a Commitment Kft. egyik alapítója (kíváncsian várom, milyen storyt ír az Új Katedrában, a pedagógusok lapjában a kishegyesi élményeiről), Fremond Árpád parlamenti képviselő barátunk, Csíkos János barátunk, aki tartományi sport- és ifjúsági titkárhelyettes (hozott labdákat nekünk), a békésszentandrásiak, élükön az új polgármesterrel, testvértelepülésünk iskolásai (13-an) az igazgató bácsival és az igazgatóhelyettes nénivel együtt… Meg a kedves kishegyesiek. Tele volt a színházterem. Aki nem volt ott, sajnálhatja.

És írt rólunk a Magyar Szó is.

MEGLEPETÉS magamnak

A 200-ik bejegyzésemre megleptem magam valamivel. Egy kis ujjgyakorlatot végeztem. 3 este története a sál. Csak hogy megbizonyosodjak, nem felejtettem még el kötni. Nem egy egyszerű mintával kezdtem. Az ötlet a BARKAFONAL-ról származik. A mosást-vasalást még nem élte túl, de így is látszódik valamennyire...

VÉRTURIZMUS

Már többször is írtam a Vöröskeresztről. A humánus emberekről, akik segítenek másoknak, másokon. Azért, hogy mások is élhessenek. Mindezt ingyen, csak úgy önzetlenségből teszik. És ez volt a lényege. Eddig. Még meg nem találta valaki ebben is az üzleti lehetőséget. A bizniszt, ahogy felénk mondanák. Mert hát ha valaki bajban van, semmilyen pénzt nem sajnál, hogy segítsen gyerekén, szülein, rokonán, ismerősén… Hallhattunk már emberkereskedésről, szervkereskedésről, de nem igazán jellemző nálunk a dolog. Hogy kopogjam le…

Azután hallottam egy pár hónappal ezelőtt, hogy a Vajdaságból, a községünkből is toboroznak embereket, akiket Ausztriába visznek. És még fizetnek is az utazásért. Mindenféle összegeket emlegettek, 10 eurótól 200 euróig. Ennyibe kerül a vérplazma.

És most néztem az egyik kereskedelmi csatorna műsorán, hogy Magyarországról is szállingóznak az emberek az osztrákokhoz. Egy új kereseti forrásról van szó: Vérturizmus. Hirdetik az újságokban, szájról-szájra terjed a hír. Megdöbbentett a történet, hogy heti háromszor lehet menni, és még karácsonyi akció is van. Ha valaki addig tízszer fordul, akkor plusz pénzt is kap. Ez a karácsonyi ajándék. És nem számít, hogy van egy szabály, hogy milyen időközönként lehet vért adni. Meg piramisjátékra is emlékeztet engem a dolog. Be is lehet szervezni embereket. Mint az Avonhoz, az Oriflame-hez, az Amway-hez. És akkor jár a bónusz. Fejpénzt kapnak minden beszervezett ember után a beszervezők.

Valamilyen kiszolgáltatottságot is érzek. Azok az emberek, akiknek továbbtanulásra, akiknek a mindennapi kenyérre, a villanyszámlára kell a pénz, minden lehetőséget megragadnak, hogy valahonnan előteremtsék a szükséges anyagit. És eltűnik az önzetlenség, megjelenik a fejekben a kérdés, hogy hát hülye vagyok én ingyen vért adni, ha adhatok úgy is, hogy fizetnek érte… Embereken segíteni mindig jó. Hát ha még fizetnek is érte! Érdekeltté válik a véradó, a létfenntartás része lesz. És a gazdag országok, akik megtehetik, hogy fizetnek, fizetnek is. És a szegény emberek, akiknek sikerül kijutniuk a mesés Nyugatra, mennek is.

Kérdeztem is a helyi Vöröskereszt elnökét, hogy mit lehet tenni az ügyben. Mondta, hogy semmit. Legális a dolog. Mindenki azt csinál a vérével, amit akar.

És mindenkinek igaza van a történetben. Igaza van az osztrákoknak, mert megtehetik, hogy fizessenek, akkor meg, miért ne tennék. Igaza van a véradónak, mert így tud egy kis mellékest keresni. Igaza van az Önkéntes Véradók Egyesületének, mert szerintük az önzetlenség, a humánum, az emberiesség veszik így el, és ők nem tudnak fizetni, nem is ez a szervezet célja.

Jogilag rendben van a dolog. És etikailag? 

A Radnóti-díjasunk

Gyerekkoromban én is mondtam verset. És első alkalommal arattam a legnagyobb sikert. Elsős voltam, és egy anyás verssel készített fel a tanító néni. Meg is nyertem az iskolabajnokságot az alsósok között. A kapott könyv Maronka tanító bácsi dicsérő szavaival kiemelt helyen állt a polcomon. Később örökös második maradtam. Mert jött a Maja, jött a Nellike, és ők voltak a jobbak. Lelki traumákat nem okozott bennem ez a „kudarc”. És már tudtam, ha megláttam őket, hogy az első hely már foglalt. 

A suliban is van egy tanító bácsink, aki a versmondóinkkal foglalkozik. Könnyű neki, hiszen a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének az elnöke is egyben. Ez is jelent valamit. Érti a dolgát. És nem egy díjjal tértek már haza diákjaink különféle megmérettetésekről. Most épp a pénteki Iskolanapra készülnek nagyban. Bár azt mondták, hogy a csütörtöki főpróbára ne nagyon legyek kíváncsi, nem hiszik, hogy nekem való lenne… Még lesz egy-két javítanivaló… Én bízok bennük, ez az igazság.

Azután meg volt egy verseny Győrben. A (vers)versenyek versenye. Vajdaság is képviseltette magát a XXXIV. Radnóti Miklós Nemzeti Vers- és Prózamondó versenyen. Vagyis a mi Ákos tanító bácsink is ott volt. És ha már ott volt, akkor meg is mutatta, hogy mit tud. És Radnóti-díjat is kapott. De ő szerény, és ezzel nem is dicsekedett. Ma lazán megjelent dolgozni, senki nem vette észre, hogy merre csavargott a hétvégén. Nem is kell, hogy beszámoljon róla, de azért nem árt, ha tudja, hogy mi is tudjuk. És büszkék is vagyunk rá!

Tóth Péter és Hajvert Ákos - a Radnóti-díjasok

47 év

Elmúlt egy év. Már több mint egy éve írok blogot. És ismét november 14-e van. Újraolvastam, amit egy évvel ezelőtt írtam ezen a napon, és most, jelen pillanatban úgy éreztem, nem tudom fölülmúlni az akkori önmagam. Tény, hogy rengeteg minden történt azóta. Sok szép, és sok csúnya dolog is. De egy valami állandó. Állandó az, hogy anyu és apu most is itt vannak velem, számíthatok rájuk bármikor. Még ha mondják is néha a magukét. Én is mondom. Most is hívhatom őket, hogy S.O.S. segítsetek. És talán az elmúlt egy évben segítettek a legtöbbet. Mindenben. És ezt ők is tudják. És nem is kell felülmúlnom magam. Ők tudják, hogy én ÉN vagyok. A saját hülyeségeimmel, a saját pozitív dolgaimmal együtt. Azért néha tessék engem megdicsérni! És hát ugye, ők mindig megmondhatják, hogy mit gondolnak. Mert ki mondja meg, ha az anyukám nem – szokta is ismételgetni. Ha tetszik nekem abban a pillanatban, ha nem. Ma délután nyugalom volt a házban. Sehol senki. Befeküdtem a kádba, könyvvel a kezemben. A nyugalom 5 perc múlva ért véget. Jött Bea, hazaért Márk. Közben megbeszéltünk egy pizzasütést estére. És el kellett mennem még a boltba. Nomost, időközben hajat mostam. És amiért 15 éves koromban anyukám könyörgött, hogy frissen mosott hajjal ne mászkáljak, eszembe jutott. Illedelmes kislányként sapkát húztam a fejemre. Életemben először. És ezt meg is osztottam egy diákom anyukájával az üzlet előtt. Mert persze rákérdezett, hogy miért vagyok sapkában (elég bénán is néztem ki). És ez csak egy kis példa, hogy hányszor jutnak eszembe. Ha nem is hívom fel őket telefonon, akkor is valamiről „beugranak”. És az idén nem mentek el sehova. És az idén apukám gipszet is kapott a kezére (most kezdett el hátraszaltózni, mit csináljak…). De mivel jól viselkedtek a csontjai, le is szerelte róla a doki bácsi. Már csak kötést kell hordania. És tudom, hogy az apukámra ütöttem, „Mendler-fajzat” vagyok. Egy egész hétig meg voltam győződve róla, hogy az autója a garázsban van. Törött kézzel úgysem hajtja. Közben meg kicsempészte. Irgum-burgum. De ami a szörnyű: én is kicsempésztem volna. Akkor most haragudjon rá az ember lánya? És most, ha esik, ha fúj, ha lesz Forma1, ha nem, ha Hamilton lesz a világbajnok, ha nem, velük leszek. Mert ez az ő napjuk. A 47 évé. A kitartásé. A mindené. 

És azért az Éjfél zene, mert anyunak nagyon tetszett/tetszik... És még zongorázni is megtanultam ezt miatta...

A Péntek egy jó nap

Pl. azért, mert sok jó dolog történt ma velem... Az elégedett nő mosolya itt van az arcomon.