vicces - NEM vicces

        Ézékeny lélek vagyok én, még ha ügyesen is titkolom... (Ma mondta is Valaki: nőies vagy, de mégis férfias vezető.) És nem is igazán tudnak kiigazodni az emberek néha rajtam. Hogy mikor beszélek komolyan, mikor meg csak úgy... Mikor gondolom is azt, amit kimondok, meg mikor beszélek csak úgy bele a vakvilágba... Hogy mikor veszem viccesre a figurát... Általában mindent elhumorizálok (kivéve persze, amit nem), de azt meg csak én tudom – meg esetleg 1-2 sasfiókaszemű a környékemen -, hogy most épp akkor kegyetlenül bánatos vagyok...

          Az agyam persze ezerrel pörög a nap minden percében (ez azért kis túlzás - lazítani is szoktam), mindig van ötletem, mindig vannak újdonságaim, mindig meg tudok lepni valakit. Ma is több embert. És engem is meg tudnak lepni. És jobban szeretek adni, mint kapni. És tervezni, hogy kinek, mikor, mit is lehetne... Különben meg nagyon tudok örülni a kapott dolgoknak... A „csaknekem személyreszabott” dolgoknak.  Amin gondolkodni kellett, amit ki kellett találni... Csak nekem. Csak tőle. (A képet pl. az állatok világnapjára kaptam... Vagyis születésnapomra... - Véletlen egybeesés???)

 

    Mondom mindezt, miután bevéstem fél üveg Nutellát (ahogy egyik nyugdíjas kolléganőnk mondaná: jajjjjjjjj, a csoki úgy kell a boldogsághormonjaimra), miután reggel rózsa, levél és Ferrero várt az irodámban, és miután megszólalt bennem valami.                                                                              (A Nutella igazság, a Nutellás kép meg csak az ajándék képről (kádról) jutott eszembe...)

    Ma egész nap a lelkiismerettel hadakozom. Hogy nem jól csinálom a dolgom, hogy akaratlanul megbántok embereket. Hogy nem foglalkozok eleget azokkal, akik megérdemlik, hogy nem vagyok a háziasszonyok gyöngye, hogy néha kitör belőlem a hatosztály... Hogy embereknek van lelkiismeret-furdalásuk miattam... (Pedig nem kellene – csak mire ezt elmagyarázom!!!!)

    Különben meg milyen hülyeség is ez a lelkiismeret, mert ugye csak a múlt idő miatt érezzük. Jelen idő, jövő idő kizárva. Vagyis, változtatni már nem lehet rajta. Vagyis, rosszul érzi magát az ember amiatt, ami már elmúlt, ami már megtörtént, és amin változtatni nem lehet. És általában olyan dolog miatt érkezik váratlanul ez az érzés (bár még nagy tanulmányozást nem végeztem), ami jó volt. Tehát megtörtént egy dolog, ami jó volt, ami örömet szerzett, szép pillanatokat, utólag meg lelkiismeret-furdalással elrontani marhaság...  És kinek is jó ez? Semmi nem változik. Ami megtörtént, megtörtént. És a következő alkalommal úgysem fogok arra gondolni, hogy a múltkor is megszólalt a „belső hang”, és akkor majd nem teszem meg. Mert megteszem... Mert muszáj... Mert kell ez nekem... Mert ilyen vagyok... Mert legközelebb is kitalálok majd valamit, hogy a munkatársaim szórakoztassam, hogy csapot-papot-férjet-ebédet-gyereket otthagyva rohanjonak be, mert fontos megbeszélésünk van... Hogy este sms-t küldök, és ezzel álmatlan éjszakát okozok valakinek... Hogy skype-on jelzem, hogy nem lesz víz estére, és az egész család-rokonság-szomszédság fürdik délután 4-kor... De a történethez hozzátartozik, hogy hívtak már engem is Topolyára fontos megbeszélésre, ami nem is az volt... De valójában mégis... 

    Fel is lehetne tenni a kérdést: Hol van a lelkiismeret? Ez majdnem olyan, mint az összetört szív, a „fáj a lelkem”...  

    De mégis bocsánatot kérek mindenkitől, akinek rossz pillanatokat okoztam. Nem volt szándékos. Csak egy picit.    

    Zene ma nincs. Pont.