Azt mondják az okosok, hogy amit
megeszünk, azok vagyunk. Minden beépül a szervezetünkbe, lelkünkbe... Hatással
van mindennapjainkra, gondolatainkra, érzelmeinkre, egészségünkre... És itt jön
az állatkérdés. Az állat sok mindent átél, mire a tányéromba kerül: félt,
fájdalma volt, szenvedett, agresszív volt, dühös... És meg megeszem a félelmét,
fájdalmát, szenvedését, agresszivitását, dühét??? Bár szerintem azért egy
állatnak is lehettek szép pillanatai...
És akkor most végiggondolom, mit is
ettem: volt a malac, a csirke, a pulyka meg a marha. Kinek milyen élete volt?
Ki volt a legboldogabb? Ki a legszerencsétlenebb? Miből is ettem a legtöbbet?
Most akkor milyen is leszek holnap? (Bár a szomszéd tányérról elcsórt kelbimbó
lelkivilágáról is lehetne vitát nyitni... – de ez már főzelékfélezabálós
történet. Vagy a gomba haláltusája a számban? Vagy ha elvágunk egy káposztát a
torzsánál, az olyan, mintha egy ember lábát vágnánk le? Brrrrr.)
Csirkekategóriába már nem tartozom,
malackodás (hááát...), pulykatrüttyögés (rútrútozás) belefér, a marháról meg
nincs mondanivalóm...
Én minden állatot szeretek: szaladhat,
repülhet, úszhat, ugorhat. Élhet vízben, levegőben, szárazföldön. (Bár azért nem próbáltam még mindent.... De pl. békán, csigán, polipon, galambon, lovon már túlvagyok...) És rájöttem: nem
én tehetek róla, hogy húszabáló vagyok. Tudományosan is bebizonyították, hogy
ha valaki nullás vércsoportú, az 99%-ban húszabáló... Pedig biológiailag az
ember meg inkább a növényevőkhöz áll közelebb, nem a ragadozókhoz. És jön az
ellentét: az ember egy falánk hatalom. Meg önző is. Ragadozó. Mindig, és
továbbra is többet akar. Megszerez magának valamit, de még több kell belőle...
Vannak olyan történetek is, amiknek
abban a pillanatban lesz végük, amint hozzájuk kezdenek, de nyomban
elkezdődnek, amikor a végükre érnek! Az ember nem azért teremt legendákat, hogy
beléjük pusztuljon! A legendák élnek, élnek! De ezt már Schütz bácsi mondta, és
ez meg már a virágzabálós történet...
