A FOGTÜNDÉR és a FOGNYŰVŐ manó harca. Ki lesz a győztes?

    Ha most egy körkérdést végeznénk, hogy ki melyik orvostól fél a legjobban, akkor azt hiszem, nagyon sokan a fogorvosra szavaznának. (Én is, pedig barátok vagyunk a dokival.) Mert mikor is látogatjuk meg? Amikor már annyira fáj a fogunk, hogy nem alszunk egész éjszaka… Begennyesedünk, bedagadunk… És már a fájdalomcsillapító sem segít… Sajnos legtöbb esetben mi, szülők vagyunk a hibásak gyermekünk fogorvostól való félelméért. A saját félelmünket ráragasztjuk  a gyerekre is. Nem mutatunk jó példát! Nézzünk szét a környezetünkben: nem egy, nem két, és nem is csak három ismerősünket, barátunkat sorolhatnánk fel, akinek kissé hiányos a fogsora… Vagy kissé sárga, hogy a fekete színt ne is említsük… Hányan tudjuk, hogyan kell szabályosan fogat mosni? És ha tudjuk is, hányan tartjuk be a szabályokat? Mi, szülők vagyunk felelősek minden gyerekünkkel kapcsolatos dologért. Közötte gyermekeink fogainak egészségéért is. Megkezdődött a szisztematikus fogorvosi vizsgálat iskolánkban. Már pár alsós osztály járt a doki bácsinál, az eredmények katasztrofálisak. Az egészségház statisztikai kimutatása szerint a tavalyi vizsgálatokhoz képest megduplázódott a rossz fogak száma… Osztályonként átlagban 1-2 (EGY-KÉT) diáknak nem kell tömni, húzni a fogát. Az állandó fogát! Pedig még fizetni sem kell az iskolásoknak a fogorvosi ellátásért!

      Több gyerek büszkén újságolta, hogy az ő szájában még sosem volt fogkefe, a fogkrém ízét sem érezte még… Most ennek látható (és érezhető) következményei is vannak… Kedves szülők! Hányan érdeklődtek, hogy gyermeküknek hány rossz foga van? Hányan tettek az “ügy” érdekében valamit?     Senkit sem lehet rákényszeríteni, hogy “rendbeszedje magát”… Senkit sem lehet erőszakkal a fogorvoshoz cipelni… De hátha valaki elszégyelli magát… Hogy a nevetése inkább rémísztő, mint derűre fakasztó… Egy felnőtt naponta 62 alkalommal mosolyog! A gyermekek viszont napi 400 alkalommal nevetnek.

     Én reménykedem… Talán lesz egy anyuka, apuka, aki elbeszélget a gyerekével a fogorvosi vizsgálat eredményéről… Vagy közösen elmennek az egészségházba… Vagy talán lesz egy nagymama, aki felhívja unokája figyelmét, hogy fogtündér éljen a gyermek szájában, és ne fognyűvő manó! 

SZÜLETÉS

Együtt szültünk. Mondták, hogy a kórházban van még egy hegyesi anyuka. Én már nagyban sétáltam, ő meg csak feküdt, infúzióra kötve. „Császáros”.  Megnéztem, beszélgettünk pár szót, megállapítottuk, hogy majd együtt járunk szülői értekezletekre. Nem állítom, hogy nem tudtam, ki ő, meg ki a férje, de életünkben pár mondatot váltottunk csak.  Óvodások lettek a fiúk. Közben született még egy picurja.  És tényleg együtt jártunk óvó néninket hallgatni. Együtt vártuk a kislegényeket az ovi előtt, együtt izgultuk végig a fellépéseiket, együtt néztük rajzaikat...  Valamilyen véletlen folytán mindig egymás mellett álltunk, valamiért kerestük egymás társaságát. De nem jártunk egymáshoz sosem, viszont gyerekügyben mindig összefutottunk valahol. Majd egyszer csak jött az ötlet, hogy szervezzük meg közösen a fiúk szülinapját. Közösek a barátaik, közös az érdeklődési körük.  Kitaláltunk mindent. A szombatot. A beszerzést, a tortákat, a sósakat, a játékokat. Helyszínül az ovit választottuk.

És péntek reggel, miközben a boltba igyekeztem, hallottam a hírt. Hogy a kisebbik kisfiukat elütötte egy traktor, miközben az utcán játszott. Születésnap helyett temetésre mentünk. Nevetés helyett zokogtunk. Szörnyű volt. A kétéves kisfiú a kis fehér koporsóban. És akkor, amikor senki nem merte felhívni anyukát, amikor senki nem talált szavakat, akkor én úgy éreztem, hogy nem hagyhatom magára. És velem beszélgetett. És pár hónappal később megszerveztem a fiúk szülinapi buliját. Ő is ott volt. Fizikailag. 

Kezdődött az iskola, a gyerekek egy osztályba kerültek. Folyamatosan ott vagyunk továbbra is egymás mellett. A fiúk együtt járnak focira, néptáncra, hitoktatásra, kirándulni, voltak egy hétig tánctáborban majd kézműves táborban is. És volt még közös szülinapjuk is. Barátok.

Ma focis szülői értekezleten voltunk anyukával. És mosolygott. Boldog. Nagyon jól néz ki. Kiegyensúlyozott. Két hete született meg a kislánya. Velük örülök.  

VÁLÁS

Hogy milyen szülők vannak... Sosem fogom megérteni, hogy egy anya hogy hagyhatja el a gyerekeit... Azért mert beszerelmesedett... Mert éppen azt gondolja, hogy elege van, hogy neki is joga van élni, hogy boldogságra vágyik... Milyen anya az ilyen?  Tud nyugodtan aludni? És apuka meg azt sem tudja, hogy mit kezdjen a két kamasz fiával, akik közül az egyik eddig is problémás volt...  És persze, mindig a gyerek érdekét nézzük, és természetesen visszafogadjuk a fiúcskát, aki épp „levegőváltozáson” van a szomszédos iskolában...  És ezzel újabb gondot veszünk a nyakunkba... És azt sem tudom, hogy mindenfelé ennyi magatartászavaros gyerek van, vagy nálunk jellemző csak??? És azt sem tudom, hol tudnánk segíteni... De hát ezért vagyunk, ezért választottuk a pedagógiai pályát... Viszont rengeteg dolgot nem tudunk magunk megoldani, segítségre lenne szükségünk, de sajnos nem számíthatunk a szociális központra...

A minisztériumnak egy kimutatást kellett küldenünk, hogy hány elvált szülő gyereke jár iskolánkba. A pontos szám: 62. Ez az iskolába járó gyerekek 12,22%-a. És ez a szám magasabb, mint a vajdasági átlag... De még hány olyanról tudunk, ahol a hivatalos válás még nem történt meg vagy folyamatban van. Vagy nem is élnek már együtt, vagy úgy élnek, mint a kutya meg a macska. És mennyi boldognak induló házasság ért már csúfosan véget. És ilyenkor az ember elgondolkodik, mennyire ki tud vetkőzni magából két egymást szerető ember, amikor a saját igazát akarja mindenáron bizonyítani.

Hiába kérdezzük meg a gyereket, mi történt az iskolában, ha tudatilag nem vagyunk jelen a válasznál. Ezer más dolgot csinálunk közben, és máshol jár az agyunk.  Fáradtan érnek haza a szülők, már nemigen törődnek egymással. Elmaradnak a hétvégi kirándulások, a közös programok, az ünnepek. Apróságoknak tűnnek ezek, ám mégis életre szóló dolgok, melyekhez vissza lehet nyúlni, ha szükséges. Jó szülőnek lenni a világon a legnehezebb feladat. Senki sem mintaszülő, én sem vagyok az... Igyekszünk... Ami az egyik gyereknél beválik, a másiknál simán csődöt mond. Odafigyelünk, de mégis becsúsznak a hibák...

És hány gyerek hallgatta végig szülei veszekedését... Az egyik kisfiú mesélte, hogy mennyire fél, hogy apukája megöli anyukáját, úgy üvöltöztek egymással... Ő kiszaladt a házból, elbújt a kutyaólban, és ott zokogott... És csak akkor ment vissza a házba, amikor szülei eloltották a villanyt, lefeküdtek aludni... Felteszem a kérdést: senki nem vette észre, hogy a gyerek nincs a házban? Hogy mikor kapott utoljára jóéjtpuszit?

Hogy mi köze a válásoknak az iskolához? Nagyon sok. Ezekre a gyerekekre jobban oda kell figyelni, külön értelmezni a dühkitörésüket, a szétszórtságukat, a hallgatagságukat, sírásukat... Velünk vannak a nap nagy részében, mi nem csak tanítjuk, hanem neveljük is őket...

A válás nem a legrosszabb megoldás, a gyermekeket jobban megviseli, ha a családban állandóak a veszekedések és feszült a hangulat. És tanárok veszik észre, hogy valami gond van otthon...

Aki gyereket vállal, legyen az nő vagy férfi, felelősséggel tartozik a gyereke biztos fejlődéséért. Értem ezalatt a biológiai, pszichés és szociális fejlődést egyaránt. Ha elváltunk, ha nem, a gyerekünkért felelősek vagyunk! Csak ezt nem mindenki gondolja így... 

HAKUNA MATATA

Hogy micsoda gondjai vannak egy iskolaigazgatónak!!!  

Négy nyolcadikos osztályunk ballag az idén. És már időben gondolkodnak, szervezik a búcsúzkodást a sulitól, a tablót is kitalálták már. No, ehhez meg fényképezkedni kell... Ma szólt is a fényképész néni, hogy március 3-án lesz a nagy nap, teljes harci díszben várnak engem is. Megtisztelő, hogy én is szerepelhetek a tablójukon... És hát, hogy összhangban legyek velük, megkérdeztem, hogy melyik osztály milyen színben szerepel majd... Az egyik ciklámenben, a másik halvány lilában, a harmadik citromsárgában, a negyedik meg fekete-fehérben... Akkor én most mit húzzak fel???? Vagy lesz négy különböző színű fotóm? Nos, ez a nagy kérdés... Arról nem is beszélve, hogy a ruhatáramban fele szín van csak... De ez legyen a legnagyobb gondom... 

GONDOLAT

Mindenolvasó vagyok. És a könyvek kellettek a „fejlődésemhez”. Kellettek a mesék, a pöttyös könyvek, a csíkos könyvek, a Delfin könyvek, a Ljubavni vikend romanok (így tanultam meg a szerb nyelvet)... Volt korszak, amikor az európai nő – arab férfi kapcsolatát taglaló művekre kattantam rá, azután a Nobel-díjasoktól olvastam el egy-egy regényt, Camus Közönye is vezette a népszerűségi listát elég sokáig, volt egy verses-periódusom is, a novellásról nem is beszélve, majd jöttek a nőírók, a dokumentumregények, a kortárs irodalom... Amit nem olvastam, az a sci-fi. És egy időben „idézetes füzetem” is volt, amibe beleírtam az aktuálisan jónak, szépnek talált gondolatokat...

"Figyelj csak, Kamala: ha vízbe dobsz egy követ, a kő a legrövidebb utat választja, úgy siet le a vízfenékig. Ugyanilyen az, ha Sziddhártának van egy célja, elhatározása. Sziddhárta nem csinál semmit, vár, gondolkodik, böjtöl, és úgy megy keresztül a világ dolgai között, ahogy a kő átsiklik a vízen lefelé anélkül, hogy valamit is tenne, anékül, hogy megmoccanna: az a dolog vonja magához, s ő hagyja, hogy essék. A célja vonzza magához, mert semmit sem enged be a lelkébe, ami ellenállna céljának. Ez az, amit Sziddhárta megtanult a samanáknál. Ez az, amit a balgák varázserőnek neveznek, és amiről azt hiszik, hogy a démonok műve. Mindenki elérheti a célját, ha tud gondolkodni, tud várni, tud böjtölni."  (Hesse: Sziddhárta)

HIHETETLEN mese

A mesékre mindig is szükség volt, meg szükség is lesz. Mert a mese szép, a mese jó. Mert mindenki vágyik arra, hogy varázslat történjen, hogy átélje a csodát, hogy borzongjon. A gyerekek fantáziája gazdagodik, ugyanúgy a szókincse is, azonosul a szereplőkkel, felismeri a jó és a rossz közötti különbséget. Belebújhat egy szereplő bőrébe, átélheti a veszélyt, a kalandot, az örömöt meg a bánatot, harcolhat az igazságért, elnyerheti méltó jutalmát.  A mese nevel, a mese tanít. És hiába jelenik meg a gonosz, a boszorkány, a sárkány, a végén mindig a jó győz. Most nem részletezném a mesék fajtáit, meg hogy milyen életkorban milyen meséket kell, hogy olvassonak, meg a népmesék és műmesék közötti különbséget, meg a régi és modern mesék közöttieket.

Fontosak a házi olvasmányok is. Meg logikus, hogy alsóban meséket kell olvasni. (Én ma is szeretem.) De nem mindegy, hogy milyeneket. Márk legújabb házi olvasmánya A kék fényű lámpás: a világirodalom legszebb meséi – Házi olvasmány az általános iskolák 3. osztálya számára, Београд: Забод за уџбенике, 2007. És ebből hétfőre: Az irigy törpe és a Bölcsesség Köve.

Fizikát fejeztem középiskolában, meg a matek is közel áll hozzám. De viszont ma 9 éves szinten nem tudtam elmagyarázni a halmazelméleti kérdéseket. A neten is megtaláltam a törpés mesét a középiskolásoknak szánt érdekes feladatok között. Ajánlom mindenki figyelmébe: kattints rá, már olvashatod is!  És megjegyzem: a 9 évesek épp most tanulják a kétszámjegyű szám szorzását egyjegyűvel.

Olvas a gyerekem. Nem érti. Ajánlom, olvassa el újra. Akkor sem érti. Felolvassa. Merlin, a matematikus épp „a számosságokról beszélt. Arról, hogy a számlálás tulajdonképpen egy kölcsönösen egyértelmű megfeleltetés objektumok és egy számosság elemei között.”   Magyarázom, hogy ha van a törpének 3 429 200 728 színes köve (mert ennyi van a mese szerint, ők meg ezerig tanultak számolni), és hát azt megszámlálta. Nem mélyedtem bele, gondoltam elég ennyi. Olvas tovább. Nem érti. Mi az az ,,alef-null”, kérdezi. A megszámlálhatóan végtelen számosság – vágom rá, majd miután kikerekedett szemmel néz rám, rájövök, hogy mit is mondtam. Elkértem a könyvet. Elolvastam a mesét. Ilyen szöveg van benne: „minden kőnek volt egy sorszáma, és az n-edik követ 1/2ⁿ perccel 10 óra előtt kivette a nagy dobozból, ezért tíz órára mindegyik kőnek ki kellett kerülnie onnan.” Meg: “Gondold csak végig! Vegyük például a k-adik dobozt. Ha maradt volna kő benne, akkor annak volna sorszáma, legyen ez mondjuk n. De ez lehetetlen, hiszen az n-edik követ 1/2^n+k perccel tizenegy előtt kivetted ebből a dobozból. Így az n-edik kő nem maradhatott a k-adik dobozban. Ez az érvelés bármely doboz és bármely kő esetén érvényes, tehát egyetlen dobozban sem lehet kő.“ 
Háááááááááát, kíváncsi vagyok hány szülő magyarázta el a gyerekének a halmazállapoti kérdéseket, a számosság fogalmát, meg egyáltalán tudják-e, miről van szó, meg ha tanulták is valaha, emlékeznek-e rá. Márk hősiesen végigolvasta. Összegzünk: Nem szabad kapzsinak meg irigynek lennünk. És szerencsére, nem kaptak kérdéseket a meséből, a törpét kellett lerajzolni. Kicsit furcsára sikeredett. Mint maga a meseválasztás is harmadikosoknak.   

UTÓZÖNGE

Ez a 1oo. bejegyzésem. Szólhatna akár az ünnepről is. De nem arról szól. Az államiság napja már elmúlt, nem is dolgoztunk hétfőn. Tegnap meg kedd volt, piaci ünnep felénk. Nálam ez kimaradt. Szóval ünnep ide, ünnep oda, el kellett múlnia egy kis időnek, hogy megírjam, mi bántja a lelkem. Hogy ne hirtelen felindulásból zúdítsak rá mindenkire mindent.

Szombaton nagy örömmel írtam a Valentin-napi eseményekről. Hogy milyen jó volt nézni a gyerekek örömét, hogy mindenki jól érezte magát, hogy mennyire lelkesen készültek diákok, tanárok egyaránt. A fényképek is ezt bizonyítják. És miközben vasárnap a busójáráson voltunk, ahol elüldöztük a telet, hétfőn megdöbbenve hallottam, hogy a vasárnapi szentmise témája a Valentin-napi disco volt. „A buli.”

Nehogy valaki azt higgye, hogy vallásellenes lennék. Nem. Nem vagyok. De az is tény, hogy az atya egyre sűrűbben kiborít. És eddig mindig hallgattam. Hallgat mindenki, mert a gyereke, unokája hitoktatásra jár, elsőáldozó lesz vagy bármálkozó, esetleg házasodni készül vagy keresztelőre. Meg valahol az egyház (és nem csak az egyház)  tanítása szerint az egymás megbecsülése, a tolerancia, az idősebbek tisztelete, különböző emberek elfogadása, a megbocsájtás illendő. Hallgattam akkor is, amikor leveleket írt, hallgattam akkor is, amikor Belgrádba mentünk a bíróságra, mert kéri vissza a kézilabdapályát (az iskolás gyerekek használják tornaórákon) meg a könyvtárat meg az Ifjúsági Otthont (a Helyi Közösség tulajdona most). Ez mind  régen az egyházé volt. De most meg állami. Nem én vagyok a hibás, hogy nem kapja vissza, hanem majd kárpótolják valamivel. És ezt is a szentmisén másként mesélte el, meg imádkozásra szólította fel a híveket, hogy még mi a tárgyaláson voltunk, imádkozzonak, hogy ismét egyházi tulajdon legyen. De a Jóisten nem hallgatta meg az imákat, és papírt kaptam arról, hogy marad az iskola tulajdonában. Nem érzek emiatt örömöt. De valahol így kellett ennek lennie. Az egyház meg kapjon kárpótlást, pénzt, földet, bármit. Mert az övéké volt. És nekünk sem kell a másé.

És egy pap legyen jóságos. Kedves. Szeresse az embereket. A gyerekeket, az időseket. A szegényeket, a gazdagokat. Az elesetteket. Nézzen az ember szemébe, értse meg a gondokat, örüljön más örömének, segítsen, ha kell. Ne szidjon, ne kiabáljon. Van olyan szó, hogy megbocsájtás, feloldozás. Működjön együtt mindenkivel. Közös célja a kishegyesieknek, hogy legyen egy normális kápolnánk, hogy legyen valahol a temető környékén esetleg egy WC, víz, normális út. Emberi körülmények egy temetésre. Tudom, egyházi tulajdon a temető. Tudom, sokba kerül a fenntartása. Tudom, mindenki a saját területén építkezzen. De vannak pályázatok, amiket ki kellene használni. Segítene az Önkormányzat, a Pasztorális Tanács, segítenének a vállalkozók, segítenének a hívek, vannak jó emberek Hegyesen. 

Én örömmel jártam hitoktatásra, templomba. Rajzoltunk, játszottunk, beszélgettünk, tanultunk. Ma meg... Biztos, nagyon fontos, hogy az óvodás gyerek tudja a Miatyánkot, meg az Üdvözlégyet, a reggeli és esti imát, elsőben a Dicsőséget, meg a Hiszekegyet, másodikban a 1o parancsolatot (de ha egyszer nem érti egy 8 éves, hogy mit jelent a ne paráználkodj, meg hogy a felebarátod feleségét ne kívánjad), az Öt parancsolatot meg a Hét parancsolatot, meg harmadikban az Úr angyalát. Fontos. Egyezem. Mindenhol vannak törvények.

Meg az is igaz, hogy nem a pap miatt járunk szentmisére. Hanem magunk miatt. De egyre kevesebben vannak/vagyunk. Pedig a templom a megnyugvás helyszíne. Zokogtam már én is pár szép gondolaton... 

Szóval, visszatérve, hogy miért is írtam mindezt le. Mert a vasárnapi szentmisén elmesélte, hogy milyen erkölcstelenség folyt a disco-ban Valentin napon, meg ötödikesek csak a bulizáson törik a fejüket, meg hogy a 13 évesek söröztek, meg mi minden folyt ott. Megjegyzem, „csak a buli, a buli, a buli a lényeg” 18-2o óráig tartott. Megjegyzem, hogy nem hogy alkoholt, hanem még üdítőt sem árultak. Megjegyzem, a tanárok azért voltak sokan, hogy mindenre odafigyeljenek, hogy a gyerekek ne szaladgáljonak ki-be, az ajtó is zárva volt. És imádnivalók voltak az ötödikes ikerlányok piros masnival a hajukban, jó volt nézni a mosolyt, a kedvességet, az örömet. Én egyáltalán nem érzem sem erkölcstelennek, sem felháborítónak a Valentin-napi discot. Sőt! Nem tudom, de a szentmisén jó lenne a jót keresni. A dolgok pozitív oldalát nézni. Lelkierőt adni. Megnyugvást. Boldogságot.

Abba is belegondoltam, ha most én lennék felsős. Ötödikes. Szüleim elengednének az Ifibe, mert mindenkit elengednének az osztálytársaim közül. Legkésőbb fél 9-re haza is érnék. Elmesélném, milyen jól éreztem magam, milyen jót táncoltam. És anyukám a vasárnapi misén végighallgatná, hogy milyen szörnyű dolgok történtek, meg alkohol, meg buli. Elengedne legközelebb is? Kinek hinne?  Remélem, elengedne. És remélem, nekem hinne. 

Nekünk MOHÁCS kell!

- írta Ady Endre. Nekünk is Mohács kellett. Csak nekünk busójárásosan. Négy határon keresztül, négy autóval, hat gyerekkel, kilenc felnőttel, hóbuckákat kerülve, fagypont alatt, de napsütés mellett, Valentin napon, jó társaságban, ezt nem hagyhattuk ki...

Szőrös-szarvas jelmezű emberek lepték el az egész várost. Szőrével kifordított bunda, szalmával kitömött gatya, különböző színű női bütykös harisnya, bocskor – kicsik és nagyok egyaránt viselték. És ott  volt még a derekukon a marhakolomp, kezükben a buzogány, kereplő. Meg a liszt. Kaptam is a fejemre belőle... Meg le is locsoltak, meg meg is táncoltattak, meg meg is szeretgettek a busók...

A Mohácson élő katolikus horvátok, a sokácok zenéje sem idegen tőlünk. Táncoltunk a máglyarakás körül, ittunk forralt bort (pedig nem is szeretem a bort, de a hidegben melegített), meg megnéztük a Dunára leeresztett koporsót...

Elijesztettük, elüldöztük  a telet. Mohácsot látni kell! A busójárást látni kell! És még két hajmosás után is lisztes a fejem! De ez sem gond...

Valentin nap a suliban

     Valentin napra mi is készültünk. Már hetekkel ezelőtt egy piros szíves láda került a folyosóra, ebbe tehették szerelmes leveleiket a gyerekek. Péntek délelőtt postások járták körbe a tantermeket, és mindenki kézhez kapta a neki szólót. A felsősök is készültek rendesen. Tőlem „mindössze” 8oo lufit kértek. És kizárólag pirosat meg fehéret. Vállalkozó szellemű tanárokat is meggyőztek, hogy ne a suliban legyen disco, hanem az ifiotthonban, ahol valójában „az igazi, nagy disco”-t is tartják. Hagytuk magunkat rábeszélni. És jól döntöttünk. Házirendet írtak, kitalálták, hogy mindenkin legyen vagy piros vagy fehér valami, vállalták a takarítást, mindent megszerveztek. Persze, figyelő tanári szemek mellett. Fergeteges hangulat volt, táncolt mindenki, jól érezték magukat. És így a képeket nézegetve megérte. Meg azért én is betértem egy 1o percre.

Találós kérdés: hány tanár volt a Valentin-napi disco-ban? Csak a képeket kell figyelni!

A mai farsangi felvonulás viszont a rossz idő miatt elmaradt... Sajnos...

Photo: A felügyelő tanárok

DÖBBENET - A MAGYAR RÁKELLENES LIGA REKLÁMFILMJE

     Sosem titkoltam, hogy szeretem a gyerekeket. Azt sem, hogy mindenkit megsajnálok (a nem gyerekeket is, mert próbálom megérteni, hogy ki, miért és mit tesz, meg senki nem tehet róla, hogy hova születik...).  Szerveztünk az iskolába is gyűjtést beteg gyerekeknek, felnőtteknek, ingyen is mehettek a rászorulók kirándulni, kinek, mi kell, segítünk... Sokszor elég egy jó szó is... És nagyon jó az együttműködés a civil szervezetekkel, községi szervekkel, mindenki segít, ahol tud. Legyen szó ingyenes uzsonnáról, ingyen tankönyvekről, füzetekről, ruháról, gyógyszerről, játékokról, pénzről, felszerelésről. A Női Fórum a kelebiai testvértelepüléssel épp egy pályázatot nyert, 34 kisdiák utazhat pár napra Magyarországra májusban...

   És most láttam egy reklámot a tévében. És nem is tudtam, hogy most mi is van. Elsőre nagyon megdöbbentem. Azután azt gondoltam, hogy ez nem az, amire gondoltam, meg hogy félreértettem valamit. Megkerestem a YouTube-on. Hát az, amire gondoltam. Nem értettem félre.

    A Magyar Rákellenes Liga figyelemfelkeltő reklámfilmjéről van szó. „Aki megszületik, meg fog halni... de nem közömbös, mikor és hogyan.” Tény.  De szülőként nem tudom elképzelni, hogy a lányom szerepeljen ebben a reklámban. Hogy belefeküdjön a koporsóba. Pedagógusként meg no comment. És a szülei is ott állnak a sír körül? Pénzért mindenre hajlandók? Mit érezhettek magukban? Belegondoltak, hogy milyen érzés is lehet ez valójában? Láttam már én is édesanyákat, akik elveszítették gyermeküket. Ők biztosan nem vállalkoznának semmi pénzért ilyenre. És mit érezhetnek azok a gyerekek, akik történetesen küzdenek a gyilkos kórral, és épp kórházban vannak? És ha csak az a mondat marad meg bennük, hogy én is meghalok? És hogy nincs értelme a küzdelemnek? Tudom, hogy fontos, hogy odafigyeljünk a dolgokra. Tudom, hogy fontos a célja. Tudom, hogy segítségre van szükség. Tudom, hogy pénzre is. Sok pénzre. Meg hogy az embernek döbbenetre, botrányra van szüksége. De azért ezt a tündéri kislányt leengedni a sírba… Talán mégsem kellett volna. Rémálom!

Én is támogatom a rák elleni harcot. És minden tiszteletet, kalapemelést megérdemelnek azok az emberek, akik önkéntesen, saját szabadidejüket feláldozva segítenek.

De azért elbeszélgetnék azzal a jóemberrel, aki kitalálta a reklám koncepcióját, a szülőkkel, akik gyereküket befektették a koporsóba… Megkérdezném, hogy egyáltalán, hogyan is jött az ötlet? Ültek, beszélgettek, és akkor bevillant, hogy milyen jó is lenne eltemetni egy gyereket? 

Összegzem: kegyetlenül felháborodtam. És erre a filmre nem hiszem, hogy van normális magyarázat. Nem tudna senki meggyőzni, hogy ez így a jó. Hogy ez így a helyes. 

BOLDOGSÁG

Mérhető a boldogság? Egyesek szerint igen. Csak nem tonnában, literben, Wattban, Hertzben...  S mivel nem egy megfogható dologról beszélek, ezért nem is tudom elképzelni, hogyan is lehet lemérni... És végül is a boldogság nem egy állandó állapot.  Nem igazán kapna az ember mindig egy állandó értéket. Vagyis nincs boldogság-állandó. Nem olyan mint pl. a Boltzmann-állandó a fizikában... Az agyunkban van egy kis jutalomközpont, és ha az aktív, akkor boldognak érezzük magunkat. Elégedettnek. Kiegyensúlyozottnak. Vidámnak. Sok összetevőtől függ, ami nem látszik, amiről nem beszélünk, amit elmondani nem lehet. Egy tudatállapot, mindenki vágyakozik utána, mindenki szeretne egy boldogság-birodalomban élni... Lehetne ezt tovább ragozni, de a kevesebb, néha több...

Az élet nem azzal mérhető, milyen sokáig lélegzünk, hanem azokkal a pillanatokkal, amelyektől elakad a lélegzetünk… Hogy ezt ki mondta, nem tudom, de ma párszor elakadt a lélegzetem. És ha a boldogságom mérhető lenne, akkor nem giga, hanem teraakármiben fejezném ki… 

A zeneválasztáshoz meg csak annyit, hogy ma nagyon jót szórakoztunk egy polcos történeten (ami persze nem publikus)…

Legyen már TAVASZ!!!

     Nem szeretem a telet. Nem szeretem a hideget. Nem szeretek fázni. Nem szeretem a reggeli fagyokat. Nem szeretek semmilyen mínuszt (mert hát a mínusz az egy negatív dolog). Nem szeretem a nagykabátot, ("Ákombákom, mért vitted el a kabátom? Eső esik, mindig ázom, hideg szél fúj, mindig fázom...” – írta Zelk Zoltán, de Tereskova is énekel a nagykabátról…), nem szeretem a csizmát, a kesztyűt, nem hordok kendőt, sapkát, kalapot… Ebből kifolyólag, mindig megázom (esernyő meg pláne nincs nálam!), ebből kifolyólag göndör lesz a hajam, ebből kifolyólag meg morcos leszek…

     Karácsonykor meg igenis essen a hó, mert akkor kell, mert akkor úgy szép az élet, mert úgy hangulatos, meg az is a rendje módja… Meg essen a téli szünidőben is, menjenek csak szánkózni a gyerekek, meg építsenek hóembert, meg hógolyózzonak, mert nekik öröm… (Én meg majd elhányom a ház körül…) Meg a meleg szobából nem is olyan rossz nézni a hóesést...

    Nem a hóval van bajom, hanem a hideggel! De bevallom, hogy egy kicsit a hóval is, amikor olvad. Minden csupa latyak, tiszta sár (azért kicsit ellentét a tiszta meg a sár), mocskos.

    Télen nekem hiányoznak a színek, a rügyező fák, a meleg, a Nap! Legyen már tavasz! Legyen már meleg! Legyen már plusssssz!

Elsőáldozásra készülve...

     Tegnap 3o sorstársammal szülői értekezleten voltam. Vasárnap délután 2-kor. Normáliséknál a vasárnap délután a család, a pihenés, a szundikálás ideje. Márk elsőáldozó  lesz májusban, és az atya összehívott bennünket. Ahogy mondta, alapkultúrát átadni. (A bérmálkozók szülei már a múlt héten voltak, és felvilágosítottak bennünket előre, hogy melegen öltözzünk, meg 5-ig a jéghideg templomban ülünk majd...) Én úgy voltam vele, lesz, ami lesz, ott a helyem, hócsizmát felhúztam, vastag kabátot magamra vettem, réteges öltözködésről nem feledkeztem... Nem voltam egy elegánsan kinéző valaki, de egy felfázást (megfázást) megspóroltam...

   Miután elmondtuk közösen a Miatyánkot, Pál apostol egyik levele következett a korinthosziakhoz. Magyarázattal a családi élet fontosságáról, az egymás megbecsüléséről, elfogadásáról, az együttélés örömeiről. Ahogy egyik barátnőm mondaná: Tépted, szaguljad!

    Az Atya 5 vallási folyóiratot is hozott („Hozhattam volna 1o-et is!”). Összeszidott bennünket, hogy nem vásároljuk a lapokat, mert a gazdasági világválság miatt a lelkünkön spórolunk. Tény. De nem kellett volna kiabálnia.  Hitélet, Hírmondó, Hírvivő... 5 lapból részleteket olvasott fel. Majd beszélt az abortuszról, egy olasz teniszezőről, a majmokról, a közlekedési balesetekről, a meteoritesőről, a világvégéről, az óceánok tüdejéről...

      És ekkor egy apuka felszólalt, hogy Atyám, esetleg az elsőáldozásról is ejtsen pár szót...

    Erre kaptunk még egy kört a katonasági élményeiről, hogyan ismerkedett meg anyukája és apukája, hogyan adták el a tehenecskét és a borjúcskát, hogyan ministrált ő 6 éves korában,  mi volt a szemináriumon (hánykor volt a takarodó „Devet u krevet!” hánykor keltek, mit csináltak...), mit hallgatott a rádióban, hány betörés volt, hány unokája van a szomszéd falusi péknek (hol élnek, hány évesek), hány házat szentelnek a környéken, Hegyesen meg alig párat...

    Majd újabb szidás következett, hogy nem ministrálnak a gyerekeink, nem tartják be a pénteki böjtöt, nem tudnak viselkedni, nem tanulják meg az imákat, nem olvasnak fel a templomban, nem is járnak rendszeresen... Kaptunk mi is hideget-meleget a májusi litánia miatt, hogy nem vagyunk tagjai egy egyházi szakosztálynak sem, nem fizetjük a hitközségi adót, csak úgy „összeállunk”, nem rendezzük a házasságunk, hogy nem vagyunk hajlandóak az énekkarban sem énekelni, hogy az ezüstmiséjén sem énekeltek a hegyesiek... Kibírtam szó nélkül, hogy olyan gyönyörű hangú kántorlányaink vannak, meg általános és középiskolás   gyerekeink, csak kiüldözte valaki őket a templomból...

   Egyezek. A gyerekek hozzáállása egy dolog, a mi hozzáállásunk a másik. De valamilyen szinten papi hozzáállás is kell hozzá. Gyerekkorunkban imádtuk Tóth atyát meg a nővérkéket, hittanra is, szentmisére is jártunk, nem is kiabáltak ránk.. Most meg már én vagyok stresszben, hogy a templomi cédulát el ne veszítsük, mert azért külön szidás jár... És jártam már én is református, katolikus, pravoszláv egyházban, hallottam különböző papok miséjét, istentiszteletét... Figyelek is mindig, de olyan jó volt hallgatni – csak példaként - a békésszentandrási református istentiszteletet, a kelebiai katolikust, a pravoszláv Szent Szávás példabeszédet, de akár bármelyik vajdaságit is...

   És rátértünk az elsőáldozásra. 1o perc alatt mindent el is mondott az atya. Hogy mennyit kell fizetni, ki takarít, ki díszít, ki mikor megy gyónni, kinek kell kalácsot sütnie... Majd egyenként rátért, hogy melyik gyerek hány imát nem mondott el, hányszor nem volt hittanon, templomban...

     És akkor még kihagytam a 3 T-t, a mikor és hányszor kell imádkoznit, miről szólt a rádió reggeli műsora, a helyi Szó-Beszéd újságot, a Caritas tevékenységét... 

      Ilyen is régen volt már. Este 8-kor aludtam. Beájultam. Bűnös lélekként. 

VILÁGVÉGE 2012

        Többen, többször figyelmeztették már az emberiséget, hogy vigyázzunk, mert jön a világvége. Eddig senkinek nem jött be a jóslata, pedig közel 5o világvége dátumot tartanak nyilván.

   A következő éppen 2o12. A világméretű járványok már megjelentek: ebola, kergemarhakór, marhainfluenza, sertésinfluenza. Meg jöttek a természeti katasztrófák, a földrengések, a szökőárak,  egy kis gazdasági világválsággal megspékelve, meg mindezt tetőzni lehetett azzal, hogy Amerikának fekete bőrű elnöke lett. Ezek a jelek mind arra mutatnak a jósok szerint, hogy nincs már sok hátra. De hát eddig is ezt mondták. A különböző vallások képviselői, próféták, asztrológusok minden időben megállapítottak valamit. Van, aki elhitte a jóslataikat, van, aki nem. És még mindig van világ, még mindig élnek állatok, emberek.

     És hát mindenki szerint más vet véget az emberiség létezésének. Van, aki szerint meteorzápor érkezik, van, aki szerint Jézus érkezik, de a Halley-üstököstől is féltek, hogy veszélyes anyagok párolognak így a légtérbe (megfulladunk), a Kheopsz piramisban is jeleket fedeztek fel, méréseket végeztek... És mást mondanak a jehovák, mást a katolikus, az arab világ jósai, a sátán számát is felfedezik egyesek különféle dátumokban...

    Filmek sorozata készült a témára, de mindig akadt egy bátor hős, aki megmenti az emberiséget a kihalástól... És megmenti a gyereket is, aki veszélybe került, nem kell idegeskedni... És most a legújabb film a témára: 2o12 – Ha eljő a világvége. Az este beszélgettünk róla. És csak egy valakinek tetszett. Én különben sem szeretem az ilyen témájú filmeket. Lehet, hogy a hozzáállásom sem jó már.

   Szóval, a következő időpont: 2o12. decembere. Ekkor érkezik az XKBO bolygó jó öreg Földünk közelébe, megváltozik minden, felcserélődnek a pólusok, jönnek a szökőárak, földrengések, vulkánkitörések... És hát a maják sem számítják 2o12 után az időt... (de majd újrakezdik...)

    De nem kell nagyon idegeskedni, mert van egy 2o4o-es világvége időpont is. Akkor olvad majd fel a Sarkköri jégpáncél... Végülis jöhet még a Nostramumus, és azt mondja, hogy akkor most ez meg az lesz, ekkor meg akkor lesz a világvége. És neki lesz igaza. De hogy mikor jön az Apokalipszis, az Antikrisztus, vagy a meteoreső? Csak vitatkozzanak rajta mások... Nekem mások, más dolgok fontosabbak... 

A Pozn@nici örömei

       Aki esetleg nem tudná, a Pozn@nici egy közösségi oldal. Olyan, mint az iwiw, csak inkább a vajdaságiak használják. Ide is meghívóval lehet belépni. Én is kaptam egyet, még 2008 decemberében. Azóta az ismerőseim száma folyamatosan emelkedik. Bejelöltük egymást a hegyesi emberekkel, a nem hegyesiekkel, az iskolás diákokkal, szóval mindenkivel, aki ismerős…

       Szerb és magyar nyelven is használható, van üzenőfal, fórum és még chat-elni is lehet. Üzenetet is küldhetünk egymásnak, valamit mások képeiben is gyönyörködhetünk! És még kommentárt is írhatunk rá…

Az egyik tanár kollégám (még azt sem írom le, hogy férfi vagy nő az illető) elárulta, hogy az iskolás gyerekek törölnek az ismerőseik közül (és nem csak engem, hanem a tanári kart). Mert így nem láthatjuk pedagógus nénivel az üzenőfalat, nem láthatjuk a képeiket, a véleményüket. Már egyszer írtam a témáról a helyi újságban, a Szó-Beszédben, de fontosnak tartom itt is elmondani...

        Nem tudom, hány szülő látta már a gyerekéről készült képeket a neten… Hányan tudják, hogy a gyerekük mit írt magáról, milyen időnként használja a számítógépet…

        Délelőtt a suliban bekapcsolom én is (munkaköri leírásom, hogy törődök a gyerekekkel!), ha sokan hiányoznak, érdeklődöm hogylétük felől. Mert azt is látni lehet, hogy ki mikor van fent. Bármikor is lépek be a Pozn@nici-ra, rengeteg ismerősöm „fönt lóg”. Legyen az délelőtt, délután, vagy akár hajnal 2 óra… És az iskolás gyerekek éjszaka is interneteznek. Ezért történhetett meg valószínűleg az az eset, hogy egy nyolcadikos fiú nem ért oda első órára. Elaludt. Megjegyzem: a felsősök délután járnak, egy órakor kezdődik a tanítás…

      Nagyon ráértem a hétvégén. Több órán keresztül „lógtam” én is a neten. Arra kellett rájönnöm, hogy megöregedtem, konzervatív lettem, és ugyanaz lett a véleményem, mint Anyukámnak akkor, amikor én voltam kamaszkorban. Feltettem magamnak a kérdést: Ez a normális? Hogy tizenéves kislányok (vagy már nem azok?) egy szál bugyiban, cigivel a kezükben pózolnak? Kihívó, erősen sminkelt képeken bájolognak?  És képaláírásként ilyenek szerepelnek (amikor épp egy vodkás vagy sörös üveggel a kezükben pózolnak – de mindenféle alkohol megtalálható a képeken), hogy: Hú, de beb…tam,  kegyetlen volt az iccakám, ennyit régen kef..tem már… Volt, akire nem ismertem rá. Fekete boszorkányként kifestett szemekkel, bakancsban hirdeti a saját igazát… Az egyik fiú e-mail címe pedig a következő: KÖSDfölmagad@gecimail.huzd.  A helyesírást már magyartanárként nem is elemzem. És azt sem, hogy kocsisokat megszégyenítő trágársággal szidnak mindenkit!

      Amikor osztályfőnöke erre figyelmeztette a társaságot, az osztály felháborodott, hogy ez egy magánterület, mindenki azt ír, amit akar…     Hogy képzeljük mi ezt, hogy ők nem járhatnak szórakozni? Most mi van, ha tanítás után a parkban ülnek? (Többen látták őket inni és dohányozni is!) És különben is, akkor járnak haza, amikor ők akarnak! Sőt, még az iskola WC-jében is razziázunk, még dohányozni sem tudnak nyugodtan… És szilveszterkor is annyit isznak, amennyit ők akarnak... 

           Nem tudom. És azt sem szeretném elmondani, hogy mi is voltunk fiatalok. És nekünk 1o-re otthon kellett lennünk. És nyolcadik után tettük be először a lábunkat a diszkóba. Addig 8 után végig sem mertünk menni az utcán. Tudom, más világ van. Sok mindent megértek. Fejlődök én is a korral. Tudom, hogy változik a világ. De akkor sem tartom helyesnek, hogy az általános iskolás diákok hajnalig, halálra isszák magukat a faluban. És sok szülő nem is veszi észre, hogy ittasan ért haza drága gyermeke… Nem értem. Van egy országos határozat, hogy az általános iskolások 1o után nem tartózkodhatnak a faluban, szórakozóhelyeken. És a boltokban sem adhatnak nekik cigit meg alkoholos italt… Ki tartja ezt be?

            Ennyi.          

NINCS KÁOSZ!

Hallgassunk Nina Simone-t, és érezzük jól magunkat... Mondom én mindezt szerdán, ami valójában kedd... Magyarázat: Minisztériumi döntés alapján ma, kedden, szerdai órarend szerint tanítottunk. De semmi izgalom, mert szombaton meg szerda lesz, azután meg szerdán hétfő... Érthető, nem? Nincs itt semmiféle káosz... 

CSALÓDÁS

     És különben is, Salinger azt mondta, hogy 12o évig fog élni, mert egészségesen táplálkozik, meg diétázik, meg minden. Komolyan is vettem. Erre nem meghal itt nekem 91 éves korában… Mindenesetre köszönöm a könyveket.

     „Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megváltozik. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.” (Írta ő.)

  „Rájössz majd, hogy nem te vagy az első, akit megzavar, megrémít és undorral tölt el az emberek viselkedése. Semmi esetre sem vagy egyedül a listán, ez izgalmas és serkentő felismerés lesz. Nagyon, nagyon sok ember volt már ilyen erkölcsi és lelki válságban, mint te most. Szerencsére volt köztük, aki feljegyezte az akkori problémáit. Tanulsz majd belőlük, ha akarsz. Mint ahogy egyszer, ha valamit már felmutattál életedben, valaki más tanul majd tőled. Csodálatos, kölcsönös folyamat.” (Írta ő.)

Ennyi tőlem, mára.