A szülői értekezletek emlékeimben mindig valami titkos szeánszként
szerepeltek. Gyerekként nagyon szerettem volna én is részt venni rajta, csak
úgy titokban, hogy mit is mond az oszi, a többi szülő... És mindig nagyon vártam,
hogy anyu vagy apu hazaérjen, hogy elmesélje, miről is volt ott szó.... Meg is
beszéltük a dolgokat, hogy most büszkék rám, vagy most épp nem igazán a
legboldogabbak... És akkor ilyen vétkeink voltak, hogy súgtunk, meg szünetekben
az aktuális szimpátiánkkal levelet váltottunk.... Ami órán természetesen
kiesett a füzetünkből... Ma sem egyezek egyes tanári hozzáállással annak idejéről... Pl. Azért nyakalt fel xy tanár, mert egy levélben azt írtam az egyik fiúnak, hogy szeretlek. Sőt, felháborodva még anyuékat is tájékoztatta erről a "szörnyű" eseményről... Ma is fáj, mert szerintem nem érdemeltem meg a pofont...
Azóta már én is szülői értekezletre járok, és már
tartottam is. Tartani egyáltalán nem volt olyan borzasztó. Előszöris a szülő
partner, segítség. Nagyon fontos, hogy csapatként dolgozzon együtt tanár és
szülő. Másképp nem megy. Ezt kellett elérnem 25-26 gyermek anyukájával,
apukájával, akik mind idősebbek és tapasztaltabbak voltak nálam. Így utólag is hálás vagyok a segítségükért.
Azonban éppen azok nem jönnek el sajnos, akiknek
pedig kellene, mert probléma van a gyerekükkel. Aki rendetlenkedik, verekszik, cirkuszol. A mondat gyakorlatilag majdnem
minden igazgató és tanár szájából elhangzott már. Az iskolákban bevett
gyakorlat az évenkénti négy szülői értekezlet. Megértem, hogy egyszer valaki
nem ér rá... Jó, legyen dolga másodszor is... De akiket évekig nem látunk.....
Az ugye, olyan természetes, ha valaki tanárnak megy, akkor a legtöbb, amit
elérhet, hogy van egy saját zsivány bandája. Értük felel, őket óvja, védi, neveli,
irányítja. Minden osztályfőnök teszi is a dolgát. Sokszor többet tudunk a
kisdiákról, mint a saját szülei... A tanító vagy tanár nem azért
beszél a problémákról, hogy ezzel bárkit is zavarba hozzon. Persze a lelke
mélyén mindenki arra vágyik, hogy az ő csemetéjét mindig csak dicsérjék, csak
jót mondjanak róla. Akadnak olyanok, akik felismerik, hogy néhány dologban
úgysem fog csúcsteljesítményt nyújtani a család ifjú sarja, mert nem
rendelkezik az ehhez szükséges adottságokkal. Nem kell megijedni, ezt a tanár
is felismeri, tisztában van vele, kitől mit lehet elvárni. A cél az, hogy közös
együttműködéssel ki lehessen hozni az adott diákból a maximumot, és
felfedezni, hogy mihez van érzéke. Én sem vagyok felhőtlenül boldog minden egyes alkalommal a tanító nénivel való beszélgetés után... Meg szülői értekezletekre is járok. Hiába tudom az általános dolgokat, de ott az osztály gondjairól van szó, keressük a megoldásokat...
De az, hogy a gyerekek (és egyes szülők is) simán elküldenek bennünket szebb égtájakra, hogy kegyetlenül káromkodnak, hogy zavarják az órát
– ez a mi időnkben nem volt... Vagy a tanár "elintézte" a rendetlenkedőket...
Ugye, mindannyian emlékszünk rá???? Ma már más módszerek vannak.... Sajnos –
mondja sok szülő... (Szó sincs arról, hogy a gyerekverés mellett döntenék...)
De vannak, akik tényleg törődnek gyerekükkel, megtisztelik
szülői értekezleteinket, szülőfogadóinkat jelenlétükkel! De olyanok is, akik nem, de tartják az osztályfőnökkel a kapcsolatot... Sms, chat, kávézás... Ez is benne van a pakliban. Fontos dologról van szó... A gyerekünkről. Aki a legfontosabb.
