Ma olyan dolog történt, ami már
régen nem volt. Egy asztalnál mosolyogva beszélgetett Békésszentandrás és
Kishegyes küldöttsége. Nem vigyorgott egymásra, nem játszotta meg magát, hanem
szívből beszélgetett. Mindenféle kötöttség nélkül. (Még a nyakkendők is
lekerültek egy óra múlva, a protokoll után…) Mindenről. És ez az, ami eddig
hiányzott. A normális, emberi szó. Nekem báris nagyon hiányzott. Nem bántani
akarom a volt békésszentandrási polgármestert, nem is a háta mögött beszélek,
megmondtam neki is – egy az egyben, szemtől szembe -, hogy mi nem kolonc, nyűg
akarunk lenni a nyakukon, nem élősködni akarunk rajtuk, hanem csak
kapcsolatokat ápolni, közösen pályázni, gyerekeket ismerkedtetni, focizni,
kézilabdázni, éltetni a hagyományokat, ha már egyszer onnan jöttek Hegyesre az
őseink… Ha már ott vannak a gyökereink. És a gyökerek sem mindegy, hogy
milyenek. Én igenis fontosnak tartom, hogy azokat az ismeretségeket, amiket még
nagyszüleink kötöttek, továbbvigyük. Bárki legyen a polgármester, HK titkár,
jegyző, könyvtáros, iskolaigazgató ott vagy itt. Hogy milyen párt van a
hatalmon. Ha tetszik nekem, ha sem. Ez nem erről kellene, hogy szóljon. És a
mostani „gárda”, hogy is írjam, „átjött”. Az új polgármesterrel, akit egy
hónapja választottak meg, több mindent sikerült elintézni a pár óra alatt, mint
a régivel 4 év alatt. Igaz, az új, fontosnak tartotta, hogy a
testvértelepülésnél tiszteletét tegye. A réginél csak külkapcsolat voltunk, aki
úgy van, kapott bennünket, örökölt, de minek… Igaz, egy-két kedves arcot
szívesen láttam volna még a küldöttségükben, de megígérték, legközelebb hozzák
őket is. Hogy teljes legyen a csapat…
Ja, és tisztára büszke voltam az
iskolára. Meg is beszéltük az Iskolaszék elnökasszonyával, hogy jó volt
végigmenni a termeken, megmutatni, hogy mi is tudunk valamit. Megszépült
minden. Persze pályázunk meg pályázunk meg pályázunk továbbra is, mert azért
látjuk a hiányosságokat is…
