BÚÉK

Most nem leszek egy ideig. Telelés következik. És már harmadszor megyünk Vlašićra. Podlugovi kis falun is átmegyünk majd Sarajevo felé... És Travniktól 28 km-re esszük majd a boszniai csevapot...  És szilveszterkor meg fent a hegytetőn, -33 fokban, több mint fél méteres hóban: Igra rokenrol cela Jugoslavija! Majd gondolok Rátok!

BÚÉK mindenkinek!

JÖTT A JÉZUSKA!

És érkezett a Jézuska! És teljesítette Márk kívánságait... Hozta a kedvenc csokit (Životinjsko carstvo), az édességcsomagot, az MP4-et. Vali mamáéknál is tudta, hogy mi kell ennek a gyerekeknek: Manchesteres Owen mez! És finom volt a halászlé... A Jézuska még azt is tudta, hogy én túrós csuszával szeretem (meg szalonnapörcökkel)! A kalács sem maradt ki. Igaz, most nem Anyu készítette - gipszelt kézzel csak nem lehet -, hanem a barátnői sütögettek neki, nekünk... Köszönet érte!

KARÁCSONY

Eddig minden évben 24-én állítottam fel a karácsonyfát. Az idén azonban változott a helyzet. Már 3 napja csillog-villog a „sárga szobában”. Az oka pedig nagyon egyszerű. 26-án megyünk sielni (már aki fog), és legalább addig élvezzük a karácsony hangulatát. És minden évben gondban vagyok a mű és élő fa kérdésében. Vagyis a töves és a mű jöhet számításba. Vagyis most műfenyőfánk van. Bár, nem szeretek semmilyen mű dolgot. De a fenyőfát meg sajnálom. Főleg egy haldokló növény látványát. Sajnálom, hogy kivágják egy hét (most meg nálunk csak 2 nap) örömért, hogy érezzem(zük) az illatát... De illat szempontjából most meg a narancsba duggatott szegfűszeg a nyerő... Szeretem. A műfenyőt meg nem tudom megszokni. De arra is ráakaszthatjuk a piros és sárga díszeket (pár éve már megvásároltam a karácsonyfadísz-kollekció alapdarabjait), meg a kínai (minden évben tönkremenő) égőket, meg a csomagok is alákerülhetnek, meg nem hullik le, meg fontos, mert a gyerek szempontjából meg fontos a karácsonyfa. Lehet, hogy ez egy kicsit illúzióromboló, de ez van. És tudom, hogy nekünk mekkora élmény volt gyerekkorunkban. Bár a fehér karácsonyok maradtak meg az emlékeimben, a szánkóval való hazaérkezések a nagyitól, az öröm, az együtt töltött esték, napok, a hintaló, a logikai játékok, az elmaradhatatlan pizsama, a kedvenc csokijaink, a walkman...

Akkor jön még az ünnepi menü. A jó szokásokon nem változtatunk. 24-én anyuéknál bableves meg mákos guba, este a hallé, 25-én meg a másik mamánál ebéd. Én meg rittyentettem egy kis baklavát (mindenki szereti, meg el is fogy). Szóval nem lehet rámfogni, hogy túlzásba esnék a karácsonyi sütés-főzéssel. Bár nem esne nehezemre...

Időben becsomagoltam az ajándékokat, végre nem az utolsó pillanatra hagytam... Már rejtekhely szempontjából is leleményesnek kellett lennem, mert Márk mindenhol mindent megtalál... Főleg, ha keresgél is már napok óta... Többször mondta, hogy tudja, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, de azért még mindig hisz a csodában valahol...

És mindig bajban vagyok ajándékozásilag, mert mindenki mindent megvesz magának, amit szeretne. És különben is mostanában a karácsony az ajándékozásról szól. Pedig nem arról kellene. És akiket szeretünk, azt egész évben szeressük, egész évben ajándékozzuk meg a figyelmünkkel.

Azért az nagyon jó, ha az embernek vannak olyan barátai, akik karácsonyra vesznek nekem egy doboz ferrerot, utána azon gondolkodnak, hogy ez így azért kevés, kellene mellé tenni még valamit, és akkor vesznek még egy doboz ferrerot... 

Mosolyogj...

Én is kaptam... És én mosolyogtam...
Kattints rá!

http://hirek.eso.tv/?code=1854547d5bf3bb7335a77e775ab04e19

Öcsike

     Mi is a szeretet? Magatartásforma. Viszonyulás valakihez. Sokféle szeretet létezik. Hazaszeretet, anyai, apai, szülői, isteni, emberi, állati, igazi, ál, gondoskodó, baráti, testvéri. Van, amikor úgy érezzük, az egész világot szeretjük. Van, amikor meg saját magunkat sem.

    És az is igaz, hogy a családunk adott. A barátainkat meg mi választjuk. De kevés barátság tart egy életen át. A baráti szeretet sokszor fellobban, majd kialszik. És már mi sem tudjuk, hogy miért nem működik tovább… A testvér meg mindig testvér marad. Akkor is, ha sokszor volt “testvérháború” az asztal alatt… Mert sok erő kellett hozzánk. És sok türelem.

     Minden pillanatunk Öcsikével egy érdekes történet.

     Amikor megszületett, nem éreztem magam trónfosztottnak. Nem éreztem azt, hogy engem már nem szeretnek. Hiszen öt évig csak én voltam. És nem jutott kevesebb figyelem rám sem, még ha osztozkodnunk is kellett a dolgokon. Testvériesen feleztünk. Néha ő kapott többet, mert ő a kicsi. Néha meg én, mert megszereztem. Ma is látom magam előtt, amikor 1976 decemberében egy gólya “állt” az előszobában. Papírból volt. Csőrében meg egy levélkét tartott: Megérkezett Öcsike! Szeresd nagyon!

     És én szerettem. Még akkor is, amikor mindig elárult, hogy nem tanulok, meg buli van délelőtt, amikor anyuék dolgoznak, meg hogy cigiztünk, meg hogy éppen kivel beszéltem telefonon… Csak éppen nem tudtam akkor kimutatni.

     És ma eszembe jutottak a gyerekkori szánkózások a nagyhegyen, a nyaralások, a focisikerei, az újévi “koncertjeink”, hogy kamaszkorunkban már nem árultuk el egymást, a búcsú felejthetetlen hajnala, a pesti kiruccanások, majd a szegediek, a U2 folyamatos hallgatása, barátnői sorozata, hogy mennyi ideig vártam, hogy bemehessek én is a fürdőszobába, hogy vannak közös titkaink…

     De jó, hogy van. Még ha messze is. Mert tartozunk valahová. Egymáshoz. És ez egyfajta biztonságérzetet ad. Hogy van. Hogy vagyunk egymásnak. Hogy gondolunk egymásra. És hogy számíthatunk egymásra. És most, a születésnapján nem tudom megszeretgetni. Pedig szívesen megtenném… 

Szeretem, hiszek benne...

„Ha sikeres akarsz lenni, a dolog nagyon egyszerű.

Érts ahhoz, amit csinálsz!

Szeresd, amit csinálsz!

És higgy abban, amit csinálsz!

Igen, ilyen egyszerű ez.”

(Will Rogers)

Részletkérdés...

Kérdéseim hozzád:

1. Mikor írtál kézzel utoljára levelet?

2. Hogy is kommunikálsz az emberekkel? Szóban? Gondolatban? Cselekedetekben?

3. Miért is nem tartod a kapcsolatot a barátaiddal? Talán nincs meg az e-mail címük? Vagy nincs időd sms-t írni? Vagy van időd rájuk valójában?

4. Ha megkérdezed valakitől, hogy hogy van, érdekel is válasz?

5. Ha tőled kérdezik, őszintén válaszolsz?

6. Tudsz létezni mobil nélkül? Ha reggel véletlenül otthon felejted, rohansz vissza érte?

6. Hány telefonszámot tudsz fejből?

7. Hányszor ülsz le a számítógép elé naponta?

8. Mikor sétáltál utoljára egy nagyot? Csak úgy...

10. Mikor játszottál utoljára társasjátékot? Nem a számítógépre gondoltam...

11. Belegondoltál?

12. Figyelsz a részletekre? Figyelsz arra, hogy mi a baja a körülötted élőknek?

13. Jut elég időd azokra, akiket szeretsz?

14. Mikor voltál utoljára nyugodt, amikor nem kellett rohannod, határidőre megtenned valamit?

15. Mikor ettél utoljára normálisan? Reggelit, uzsonnát, ebédet, uzsonnát és vacsorát?

16. Boldog vagy?

17. És figyelsz a részletekre?

18. Észrevetted, hogy a 6-os számot kétszer írtam? 9-es meg nincs?

19. Miért is?

AJTÓK MÖGÖTT

Valaki szenved... Valakik szenvednek... Az ajtók mögött. Magánügy? Nem. A családon belüli erőszak, bántalmazás, minden olyan hatalmi visszélés, amely testi, szóbeli, szexuális, gazdasági vagy szociális  kényszer révén próbálja befolyásolni, korlátozni  vagy megtörni mások akaratát...  Én ismerek olyan embereket, akik tűrnek. Minden helyzetben. Hagyják megalázni magukat. Hagyják, hogy párjuk bebizonyítsa, hogy semmire sem képesek. Hogy semmit sem tudnak. Hogy értéktelenek. Hogy nélkülük nem boldogulnának. Pedig nem igaz. Értékes emberekről van szó. Csak nem mernek lépni. Nem mernek szólni. Mert félnek. Pedig nem kellene...  

Mostan fehér hópelyhekkel álmodom...

     Csoda érkezett a magasból. Egy olyan csoda, melynek milliárdnyi változata van, melyből nincs két egyforma, melyre semmilyen szabály nem vonatkozik, mely folyamatosan átalakul, és senki nem tudja miért… Tényleg csoda. Onnan fentről. Ugyanaz az alakzat, mégis más. Minden hópehely más. És belepett mindent. A háztetőket, az utakat, a fákat, az iskolákat, az embereket. Engem is. És nem ugyanabból az anyagból varrták a hótakarót. Darabokból állt össze. Milliónyi véletlenből. Pedig amikor az autóról söpörtem le, nagyon is egésznek tűnt. Egységesnek. Hidegnek. Pedig sok-sok önálló hatszögletű hókristály találkozásának eredményét láthattam. Majd érezhettem az arcomon, a kezemen. És belül, már valami édeset éreztem. És már nem volt hideg.

    Még ott fönt, a felhőkben, a kristályocskák nem tudhatták, mi vár rájuk a nagy úton. Hogy a páratartalom, a hőmérséklet, a légmozgás, a különböző viszonyoktől függően milyen alakot vesznek fel. Hogy nagyobbak lesznek, vagy apróbbak, hogy hova tartanak. Hogy ki találja meg őket. Hogy ki örül meg nekik, és ki tapos rögtön rájuk. És engem is megtaláltak. Engem is beleptek. 

     És akarok még sok hókristályt, dalban, versben, prózában, vagy csak úgy, és kellene még sok száz és ezer, és kellene még aztán millió... És el nem unnám, egyre-egyre nézném, szünös-szüntelen. És oly boldog lennék, édes Istenem...  

NEM volt HIÁBA

Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
acélkerék is megkopik,
hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
nem fogja be a rozsda sem,
csiszolja minden mozdulat,
s forog, forog ezüstösen.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nem adnak ingyen semmit ám,
voltak keserves napjaim,
és rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
bizony, egyet-mást tenni kell,
legalább így az életem
nem múlt el csip-csup semmivel.

Ránézek nagy fiamra, és
egyszerre oly üde vagyok,
hogy a szemem harmatgyöngyös,
hajnali rét gyanánt ragyog,
s leánykám, mint a Március,
rügyekbe zárt kölyöktavasz...
őt nézem és bimbókorom,
újra fölöttem sugaraz.

Nem siratom tűnt éveim,
hiszen az idő úgysem áll,
csak aki meddőségekben élt,
azé a vénség, rút halál.
Szánom az ínyenc élvezőt,
csömörnél mása nem marad,
koldus, ki mit sem áldozott,
s nem gyűjtött mást, csak aranyat.

Igaz, egy kicsit fáradt vagyok,
nehéz a toll is néhanap,
de a lehalkult szívverés
fiam szívén erőre kap,
szépségem múlik - nem sírok,
leánykám arcán tündököl,
szinte sok is, e két gyerek,
mily roppant kincset örököl.

Nem volt hiába semmi sem,
bár néhanap békétlenül
lázongtam, hisz' nem tudtam én,
hogy ürmöm mézzé édesül...
Sokat fizettem? Nem tudom,
hiszen mindennek ára van...
ezerszer újra kezdeném
alázatosan, boldogan.
(Várnai Zseni)

VÉGE

Az Ady Endre Kísérleti Általános Iskola vezetősége, a tanártársak, munkatársak, diákok és minden barát nevében búcsúzom Marikától, iskolánk megbecsült dolgozójától. 1991. szeptember 18-a óta tanította, nevelte, oktatta a kisdiákokat. 2oo4-től 2oo8-ig pedig szakszervezeti vezető is volt.

Elhagyott minket egy jóbarát, egy kolléga, a Tanító néni. Mi, akik szerettük, most együtt vagyunk, hogy búcsúzzunk Tőle. Mi, akik szerettük, megrendülten vettük tudomásul a hírt, hogy nincs tovább, hogy a küzdelemnek vége. Pedig vele együtt reménykedtünk mindannyian. Ha sokszor úgy is éreztem, úgy is éreztük, hogy feladta, hogy nem akar tovább szenvedni, mindig jött egy újabb reménysugár, egy újabb lehetőség, melyben hittünk. És láttuk őt járókerettel bejönni az iskolába, láttuk őt újra mosolyogni, láttuk őt fájdalmak között, de mindig is hittük, hogy amilyen váratlanul elment tőlünk, olyan váratlanul fogja velünk folytatni ismét. És egy pillanatra sem tudtuk elhinni, hogy nincs mentség. Hogy soha többé már nem jössz vissza közénk.

Vannak pillanatok, melyeket szeretnénk nem megélni, és vannak helyzetek, melyek nélkül könnyebb lenne az életünk. Vannak emberek, akik nélkül nem tudunk élni, és vannak barátaink, akik nélkül mi magunk sem léteznénk. Vannak helyzetek, amikor könnyebb lenne nem beszélnünk, és vannak helyzetek, amikor beszélnünk kell, annak ellenére, hogy legszívesebben csak hallgatnánk. Vannak emberek, akik elvesztésével önmagun egy részét is elveszítjük, és vagyunk mi, akiknek tovább kell élnünk, hogy az ő emléküket megőrizzük.

Mit is mondtál? Hogy karácsonykor, ha tolókocsiban is, de begurulsz az új iskolakapun... Nemsokára karácsony, és sajnos soha többé nem léped át a kaput. És az adventi koszorún, amikor meggyújtjuk a gyertyát, érted is gyújtottunk egyet. Különösen értékes ember voltál. Igazi tanító. Januárban lettél volna 43 éves. Kimondani is nagyon fáj. És most megrendült szívvel állunk az emléked előtt. Tudom, hogy nem vagyok képes, hogy méltóképpen szavakba öntsem azt az érzést, melyet megérdemelnél. Pedig szükségem lenne rá, azért is, mert Te mindig a tökéletességre, a teljességre törekedtél. Munkád során sokszor voltál osztályfőnök: anyai szeretet, tanítványaidért való aggódás jellemezte munkád. Mindig is vallottad: ha újra születnél, akkor is pedagógus lennél! És igazi pedagógus voltál, mert nem csupán matematikára, természetre tanítottad diákjaid, hanem egyúttal nevelted is őket. Derűs, de tiszteletet parancsoló egyéniséged minden pedagógiai helyzeten átsegítettett. Akkor, amikor a gyerekeink szinte észrevétlenül tanultak meg írni, olvasni, számolni, még nem tudtuk, amit ma már igen, hogy ahhoz, hogy ez így legyen, valakinek a munkája kell. A valakié, a Tiéd, a Marika tanító nénié. 

És végig tanítottál. Az utolsó pillanatig. Akkor is, amikor a valóságban már nem voltál az osztályteremben. Utolsó mondataid is hozzánk szóltak: a kollégákhoz, a negyedikesekhez, a nyolcadikosoknhoz, volt diákjaidhoz.

És nagyon büszke voltál gyerekeidre. Mindig mesélted, hogy emberré, az életre neveled őket. És ez sikerült is.  

Juhász Máriát iskolánk saját halottjának tekinti.

Marika, hiányozni fogsz nagyon. Nyugodj békében.

(Elhangzott Juhász Mária temetésén 2oo9. december 13-án)

Egy kis angol...

S.O.S.

       Elegem van a tetűből. Nem szeretem. Sőt, kifejezetten tetűútáló lettem. Boldog lehet minden szülő, aki még nem irtotta csemetéje fejéből a sörkéket...

   Az óvodában már elkezdődik a tetűinvázió. Az első „találkozásom” egy élő példánnyal, megdöbbentő volt. Ő nézett rám. Én meg ugrottam az ölemben a gyermekemmel. Azt sem tudtam, hogy fogjam meg... De öt perc „zavarászás” után sikerült. És ítéljenek el az állatvédők, de megöltem. És az össz sörkéjét is kiirtottam. És ez nem egyszer történt meg. Háromhavonta körbetelefonáltunk, mi szülők, hogy az akció indulhat, ki talált éppen állatkát. És jött a sampon, meg a bogarászás. Én mindig pozitívan fogtam fel! Mert ugye lehetne, hosszúhajú lányom is...

    Azután jön az iskolai időszak. Tetűstől. A XXI. században. Mert mit csinálnak a gyerekek? Összebújnak. Sugdolóznak. Birkóznak. Egymás sapkáját a fejükre húzzák. És máris kezdődik a vándorlás. És itt is szólnak a szülők. Egymásnak, a tanító néninek, a tanárnak. És „normálisék” ki is irtják. A többivel meg nem tudunk mit kezdeni. A tavalyi összefogásnak köszönhetően egészségügyi nővér jár átnézni a gyerekek fejét. Most az is egy dolog, hogy félévente nem elég. De mindenki leterhelt, nem is érhet rá. És akkor mi történik? Kapunk egy listát. És? Szerintem minden osztályban minden szülő, minden tanító, minden osztályfőnök tudja, hogy ki az, aki nem törődik a gyerekével. Kik azok, akiknek a noteszába a tanító néni rendszeresen beírja, hogy: Kedves Szülő! Legyen olyan drága, kedves, és méltóztassa a lánya/fia fejét megmosni, tetveket kiirtani. És addig, amíg valami is mozog a hajkoronájában, ne jöjjön iskolába. (És ez a házirendben is szerepel!) És akkor mi van? Mi történik? Semmi. A kisdiák maximum 1 napig nem jön suliba (jobbik esetben!), majd megjelenik.

      Egy kis emlékeztető: egy nősténytől akár 200 utód is származhat, tehát az eltetvesedés viszonylag gyorsan bekövetkezhet. Kizárólag az ember vérét szívja, naponta 6-12 alkalommal. Az éhezést rosszul tűri.

       És akkor a tetűirtás kinek a hatásköre? Ha a szülő le sem teker bennünket? Mi, az iskola dolgozói rá sem nézhetünk a gyerekfejre. Az egészségház nem illetékes. Vagy még nem találtuk meg az illetékest? Vagyis nem eleget segít. Nem elég a félévi átnézés. A szociális központ hol van? Talán először otthon kellene rendet tenni. A házban is, meg a „fejekben” is. És az normális, hogy a diákok 2o%-a most, jelen pillanatban bogarakkal rohangál a hajában?

       A megoldás szerintem az lenne, ha EGY valaki (az ILLETÉKES – akit keresünk), rendszeresen bogarászna, mosná, tisztítaná a fejeket. És akkor nem történhetne meg az az eset, amikor már egy kislánynak a legyek beköpték a fejét, majd kukacok mászkáltak a sebben. Igen. Borzasztó. Igen. Szörnyű. És ez itt nálunk történik.

         És S.O.S!!!!

Az Éj színe nagyon régen a kedvenc filmem volt...

a GÖRBE ÚT

Soha nem foglalkoztam a bioritmusommal. Mármint sosem néztem, hogy mikor és hogy mutat a mutató. De ennek is elérkezett az ideje. Rémlik, hogy van fizikai, meg érzelmi, meg szellemi görbe. Meg hogy ezek ciklikusan változnak. Egyik 23 naponta, a másik 28 naponta, a harmadik meg 33 naponta. És mit tudtam meg ma? Hogy 13946 napos vagyok. És éreztem (mondtam is), hogy a bioritmusommal gond van (többször is a nap folyamán egész nap). Nyomozás közel áll hozzám, ezért nem volt nehéz kiderítenem, mi a baj forrása. A fizikai és érzelmi görbém ível fölfelé (9o%-nál tart!), a szellemi meg mélyponton van. (2o%-os az intellektuális kapacitásom.) Tehát szórakozásra, kikapcsolódásra tökéletes az időpont. Tele tettvággyal ilyenkor az ember lánya. A munkával kapcsolatban meg: Mélypont - szólt a bioritmusom. És ezt érezhettem én végig a nap folyamán. De viszont az összezavarást, mások szórakoztatását  is a bioritmusom súgta - nem én találtam ki. Most meg az a lényeg, hogy  meg tudjam magyarázni, mit és miért tettem. Valakiremire csak rá kell fognom. Rá kell fognom a szép pillanatokat (csak apukámnak: három állatnév) ccsigával, kakukkal és sünikével... De hát tudjátok: a bioritmus az bioritmus. A görbe meg görbe. A ciklus meg ciklus. A továbbképzés meg továbbképzés. Én meg...

egy NÉVNAP előestéjén

Tudom, hogy elviselted néha az elviselhetetlent. Tudom, hogy Valamit teremtettél a semmiből. Hogy Valakivé neveltél a semmiből. Hogy mindig képes voltál adni. Hogy szerettél, mikor nem voltam szeretetre méltó. A lehetetlent is megoldottad egyetlen mosolyoddal. (Még ha az a mosoly néha el is halványult egy kicsit.) Mert a Mérlegek már csak ilyenek. És ki ismerné legjobban a Mérleget? Egy másik Mérleg. Viszont rájöttem, hogy jópár kérdésben miért is nem értünk egyet. Mérleg a Mérleggel. Anya a lányával. A horoszkóp a hibás. A holdállás. Az aszcendens. A Merkur, a Vénusz meg a Mars állása születésünkkor. Vagyis: nem tehetünk róla, hogy ilyenek lettünk, hogy így gondolkodunk, hogy ilyen a véleményünk, hogy mást szeretünk... Emlékszel, amikor elsőben hazaértem, és megnyertem egy szavalóversenyt, és álltál a kertben, és büszke voltál rám, és rólad szólt a versem? És ma is őrzöd a jutalomkönyvet... Csak egy kis emlékeztető: ilyen voltam... Te meg a legboldogabb a világon, hogy vagyok neked... És most is a legboldogabb vagy...

MOTTÓ

A mai nap mondata még tegnapról maradt: Mindent miattad csinálok. De tényleg. Mindent.

M

(Bocsánat, de a magisztrálás jár az eszembe.)

Pakolásztam össze-vissza. Előszedtem az egyetemi jegyzeteim. Már, ami van. Amit nem adtam kölcsön, vagy nem hagytam otthon – mármint anyuéknál, mert az otthon már máshol van... Vagy nem vágtam be hirtelen felindulásomban, örömömben a kályhába.

És nem kötött le Kishegyes lakóinak származási helye az anyakönyvi adatok alapján, meg Németh László Győzelme sem.

Viszont Hajnóczy Péternél leragadtam. Akinek az M betű lett a szimbóluma. Aki az írásait egy olyan füzetbe kezdte írni, melynek M alakja volt. Aki a második kötetének az M címet adja. Akinél a Mandragóra M-je az izgatást, a csábítást jelenti. Kulcsszavai M betűvel kezdődnek. Legyel szó Malcomról, Mexikóról vagy Margarie-ről. Minden e szimbólumban egyesül. Temetésén, még a sírokon  is spirálfüzetek nagy M betűi fogadták a gyászolókat. Akik ugye, megdöbbentek. Én meg magisztrálni fogok. Vagyis befejezem. Csakazértis.

 

Hétfő - 25%

           Most úgy érzem magam, mint egy leszázalékolt áru valamelyik nagyáruházban. Leesett rólam a cimke, a vonalkód, kicsit hibás is lettem, sérült. Az értékem 25%-áért árulnak a legeldugottabb sarokban. Ahol vagy észre sem vesznek, vagy sajnálkozva néznek felém az emberek... Szeretnék visszakerülni a polcra! Pedig itt eldugva jobb  a társaság.

HÚSZABÁLÓK

          Az elmúlt napjaim az evésről szóltak. Mikulás-ebéd1, Mikulás-vacsora1, szülinap-vacsora, Mikulás ebéd2, Mikulás-vacsora2. És még nincs vége: lesz még Mikulás-ebéd3, Mikulás-vacsora3 is...

        Azt mondják az okosok, hogy amit megeszünk, azok vagyunk. Minden beépül a szervezetünkbe, lelkünkbe... Hatással van mindennapjainkra, gondolatainkra, érzelmeinkre, egészségünkre... És itt jön az állatkérdés. Az állat sok mindent átél, mire a tányéromba kerül: félt, fájdalma volt, szenvedett, agresszív volt, dühös... És meg megeszem a félelmét, fájdalmát, szenvedését, agresszivitását, dühét??? Bár szerintem azért egy állatnak is lehettek szép pillanatai...

        És akkor most végiggondolom, mit is ettem: volt a malac, a csirke, a pulyka meg a marha. Kinek milyen élete volt? Ki volt a legboldogabb? Ki a legszerencsétlenebb? Miből is ettem a legtöbbet? Most akkor milyen is leszek holnap? (Bár a szomszéd tányérról elcsórt kelbimbó lelkivilágáról is lehetne vitát nyitni... – de ez már főzelékfélezabálós történet. Vagy a gomba haláltusája a számban? Vagy ha elvágunk egy káposztát a torzsánál, az olyan, mintha egy ember lábát vágnánk le? Brrrrr.)  

         Csirkekategóriába már nem tartozom, malackodás (hááát...), pulykatrüttyögés (rútrútozás) belefér, a marháról meg nincs mondanivalóm... 

          Én minden állatot szeretek: szaladhat, repülhet, úszhat, ugorhat. Élhet vízben, levegőben, szárazföldön. (Bár azért nem próbáltam még mindent.... De pl. békán, csigán, polipon, galambon, lovon már túlvagyok...) És rájöttem: nem én tehetek róla, hogy húszabáló vagyok. Tudományosan is bebizonyították, hogy ha valaki nullás vércsoportú, az 99%-ban húszabáló... Pedig biológiailag az ember meg inkább a növényevőkhöz áll közelebb, nem a ragadozókhoz. És jön az ellentét: az ember egy falánk hatalom. Meg önző is. Ragadozó. Mindig, és továbbra is többet akar. Megszerez magának valamit, de még több kell belőle...

          Vannak olyan történetek is, amiknek abban a pillanatban lesz végük, amint hozzájuk kezdenek, de nyomban elkezdődnek, amikor a végükre érnek! Az ember nem azért teremt legendákat, hogy beléjük pusztuljon! A legendák élnek, élnek! De ezt már Schütz bácsi mondta, és ez meg már a virágzabálós történet...

KEZDETEK

Öntörvényű volt ez a születés is,
mint a többi erőt ígérő, jövőt ígérő
életberingatott, furcsa távlat;
egy életút vagy út vagy vállalás
akaratgyenge, időtlen napjaink előtt,
bár kezdetek voltak, kezdetek;
és rohanó évek a korrá érő korban,
naív remények s hideg fejjel felmért,
elkezdhetetlen bölcs lehiggadás...

Magyar Zoltán anno domini 1991.03.29. dedikálta nekem Emléknyi sejtelem című könyvét...

 

KÖLCSÖN

    Ma az jutott eszembe, hogy az emberek olyanok, mint a könyvtárból származó könyvek. Csak kölcsönbe kerülnek hozzánk. És vissza kell adnunk. Vagy elhagynak bennünket, vagy mi hagyjuk el őket, vagy elköltöznek, vagy eltávoznak az élők sorából.  De nem mindenki viszi vissza könyveket a könyvtárba. Van, aki rejtegeti, ellopja (bár B. tanár úr szerint könyvet lopni nem bűn), vagy egyszerűen csak elfelejti visszavinni...

      A könyv mindig, minden élethelyzetben velünk lehet. Vihetjük a fürdőkádba, a WC-re, az ágyba, nyaralásra, telelésre, utazásra, de akár evés közben is velünk lehet...

      Olvastam már pár könyvet. Jót is – rosszat is. Volt, amelyik megváltoztatta a gondolkodásomat bizonyos dolgokról, volt, amelyikből sokat tanultam, volt, amelyiket csak kényszerből olvastam, volt, amelyik untatott, idegesített, volt, amelyiket megsirattam, volt, amelyiket végigröhögtem, egyik-másiknál örültem, hogy a végére értem, harmadik-negyediknél sajnáltam, hogy nincs tovább. Volt, amelyiket elsőre nem értettem (sőt másodikra sem), volt izgalmas (amelyiket nem vittem kádba-ágyba), és volt, amelyiket vittem kádba-ágyba…  De a legvégén mindegyiket visszavittem a könyvtárba.

      Most megint van egy kölcsönkönyv nálam. Megfordult a fejemben, hogy nem adom vissza. És ahogy B. tanár úr is mondaná: könyvet lopni nem bűn… 

az APA

Az apa a lányát megtanítja hinni abban, hogy amikor apa azt mondja, hogy minden rendben lesz, az rendben is lesz…

Az apa a lányát megtanítja arra, hogy sokkal több emberileg annál, mint amennyire saját magát tartja…

Az apa addig óvja, védelmezi lányát, míg az nem lesz elég bölcs ahhoz, hogy megvédje magát az életben…

Az apa a lányát megtanítja, hogy a hibát elkövető embernek nem csupán egyszer lehet megbocsátani…
Az apa a lányát megtanítja, hogy a határozottság, a makacsság, keményfejűség között különbség van…

Az apa a lányát megtanítja, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni…

Az apa a lányát megtanítja, hogy becsület is van a világon…

Az apa a lányát megtanítja, hogy álljon ki bátran, felemelt fejjel mindenkor az igazáért…

Az apa a lányának megmutatja, hogy az igaz szeretet nem támaszt feltételeket…

A lány az apja mellett átélheti, milyen érzés is valaki kedvencének lenni…

Az apa a lányát megtanítja arra, hogy az igazi férfi igazi ereje nem a karjában vagy a hangjában lévő erőben, hanem a szívében van…

Az apa a lányát megtanítja, hogy nem kevesebb semmivel, mint a férje, s ne is érje be kevesebbel…
A lány az apjára bármikor számíthat. A leglehetetlenebb helyzetekben is…

És az atyai pofont, jó időben – jó helyen (sosem felejtem el – Stara pizzerija) egy életre megjegyzi a lány…

Még a víz alatt is, a delfinek között…

KONCERT

           Többen megkérdezték tőlem, hogy miért épp a delfinekről írtam... Írhattam volna a belugákról is akár. Ők is a természet meglepetései... De ez van. Nincs szükségem még se pszichológusra, se pedagógusra... Bár mindkettővel napi szinten kommunkálok...      
          Nem emlékszem pontosan, mikor, de voltam Santana koncerten. Pesten. A neten is próbáltam keresni, de mivel majdnem 1ox tartott teltházas koncertet a magyar fővárosban, nem tudok minden évet kizárni.

         Mivel minden mindennel összefügg, és nincsenek véletlenek – ez a Zeneiskola koncertje közben jutott eszembe. Iskolánk diákjai mutatták be, hogy mit is tanultak az elmúlt félévben. Ők is teltház előtt. Rengeteg versenyt nyertek már a legkisebbektől kezdve a legnagyobbakig... A hegedűsök és a zongoristák is. Valamikor én is zongoráztam. Az alsófokú zenedét be is fejeztem, bár voltak azért ebben is krízishelyzetek (az utolsó évet szenvedésként éltem meg), de azért jó, hogy nem csak öt osztályom van... És a gyengébbek kedvéért: ezért szoktam mondani, hogy kitör belőlem a hatosztály... És a családomban is jelen volt a zongora - hegedű. Csak Öcsikémet egy év után lebeszéltük a hegedülésről... Nem tett jót a lelkivilágunknak... És jót tettünk mindenkivel!

         És most (ha nem adtuk volna el a Petrofot, mikor úgy gondoltam, hogy a Yugo fontosabb) a blogírás helyett biztosan zongoráznék... A Czerny technikai gyakorlatok simán mennének, de az 5.-es anyagot azért gyakorolni kellene egy kicsit... A zenei ízlésem is helyreállna...

        A mai nap szégyenfoltja: (9 év pirosYugo-imádat után) nem nyertem meg egy fogadáson egy doboz FERRERO ROCHERT!!!!! Nagyon fááááj... Imádom... De ha egyszer nem tudtam megkülönböztetni a Yugot meg a Golfot... Nem is érdemlem meg...

És jöhet Santana (1999-es száma):

 

(f)ORDÍTÁS

     Már említettem a magisztrálás szót pár nappal ezelőtt. Meg az angol vizsgát is. Az I WILL SURVIVE szám kapcsán jutott eszembe, hogy hogyan is lehetne megoldani a szövegek fordítását... Fordítóprogram biztos van a neten. Hát van. Angol szöveg be - magyar szöveg ki. Ez lett belőle (csak egy kis ízelítő):

and I'll survive I will survive It took all the strength I had not to fall apart kept trying hard to mend the pieces of my broken heart and I spent oh so many nights just feeling sorry for myself I used to cry Now I hold my head up high and you see me somebody new I'm not that chained up little person still in love with you and so you felt like dropping in and just expect me to be free now I'm saving all my loving for someone who's loving me

és I'll túlél Én fog túlél Az vett összes az erő Nekem volt nem darabokra hullik tartott fárasztó kemény megjavítani a darabja törött szívemnek és Én elhasznált oh ennyi éjszaka éppen érzet bocsánat magam Én használt sírásra Most tartok fejem fel magas és látsz engem valaki új Nem vagyok az láncolt fel kicsi személy még szeretetben veled és így te filc szeret csepegés ban és éppen vár engem hogy ingyenes most Vagyok mentés összes enyém szerető valaki who's szerető engem

Na, ebből sem lesz 6-os a fordítóprogram segítségével... De van más megoldás is!!!

az ÁLLAT

       Az emberek szeretik a delfint. Lehet vele játszani, olyan aranyos, szórakoztató, szereti a gyerekeket, értelmi képességei és fejlett szociális szerveződése hasonló a főemlőshöz, barátságos, és a látható agresszivitás hiánya (ha szabadon úszkálhat) még önmagánál is jobbnak mutatja.

Rengeteg nemzetsége van, több faja, változatos mintázata (ha most belemélyedek a tudományba, akkor megcsillogtathatom tudásom: foltos (arc), egyöntetű (vélemény), kontrasztos (ősz-vörös) mintázatú). Ez a mintázat segíti a megkülönböztetésben, és hát el is rejtőzhet a vadász elől. A delfin, mint minden állat, valójában áldozat.

Hangok útján kommunkál. Füttyent, több hangot ismer, és ezeket a hangokat hozzá is rendelhetjük bizonyos viselkedési formáihoz. A kutatók eddig még nem találtak magyarázatot, bizonyítékot a sajátos nyelvtani szabályokra épülő hangok használatára.  

A delfin egy okos állat (vagyis okosabb, mint pl. a pióca). Sokszor többszörösen összetett feladatok elvégzésére is képes. Ám néha az állatidomárok számára is érthetetlen módon nem teljesíti a tevékenységsorozatokat (pedig rengeteget gyakoroltatták vele). Felismeri a szabályokat, de nem mindig tartja be őket. Agykérge barázdált, e tekintetben is a főemlőshöz hasonlítható. De viszont nem minden delfinnek nagy az agya. Hogy miért van ez így, még vita tárgyát képezi. Ugyanúgy az is, hogy miért képes néha tökéletesen teljesíteni, néha meg semmire nem hajlandó. Innen is tudjuk, hogy mégis állatról van szó.

Ha a delfint fogságban tartjuk, valami történik vele. Megváltozik  a viselkedése. Fogságban agresszív, nehezen viseli a kötöttséget. Ilyenkor társa felé fordítja a fejét, kitátja a száját, csattogtatja az állkapcsát. Néha harap, karmol is. A szakemberek egyes delfinek hátán karmolásnyomokat, fognyomokat fedeztek fel. Tisztaságérzete magasfokon van, nem büdös, bár illatfelhőt sem húz maga után. 

Csoportban, meleg éghajlaton érzi magát a legjobban. Társaságkedvelő állat. Természetét nézve meglehetősen nyitott. Párzási rendszeréről meglehetősen hiányosak az ismereteink. Csak annyit tudunk, hogy szexuális aktivitása nem szezonális, télen-nyáron-tavasszal-ősszel, bármikor formában van. 

vicces - NEM vicces

        Ézékeny lélek vagyok én, még ha ügyesen is titkolom... (Ma mondta is Valaki: nőies vagy, de mégis férfias vezető.) És nem is igazán tudnak kiigazodni az emberek néha rajtam. Hogy mikor beszélek komolyan, mikor meg csak úgy... Mikor gondolom is azt, amit kimondok, meg mikor beszélek csak úgy bele a vakvilágba... Hogy mikor veszem viccesre a figurát... Általában mindent elhumorizálok (kivéve persze, amit nem), de azt meg csak én tudom – meg esetleg 1-2 sasfiókaszemű a környékemen -, hogy most épp akkor kegyetlenül bánatos vagyok...

          Az agyam persze ezerrel pörög a nap minden percében (ez azért kis túlzás - lazítani is szoktam), mindig van ötletem, mindig vannak újdonságaim, mindig meg tudok lepni valakit. Ma is több embert. És engem is meg tudnak lepni. És jobban szeretek adni, mint kapni. És tervezni, hogy kinek, mikor, mit is lehetne... Különben meg nagyon tudok örülni a kapott dolgoknak... A „csaknekem személyreszabott” dolgoknak.  Amin gondolkodni kellett, amit ki kellett találni... Csak nekem. Csak tőle. (A képet pl. az állatok világnapjára kaptam... Vagyis születésnapomra... - Véletlen egybeesés???)

 

    Mondom mindezt, miután bevéstem fél üveg Nutellát (ahogy egyik nyugdíjas kolléganőnk mondaná: jajjjjjjjj, a csoki úgy kell a boldogsághormonjaimra), miután reggel rózsa, levél és Ferrero várt az irodámban, és miután megszólalt bennem valami.                                                                              (A Nutella igazság, a Nutellás kép meg csak az ajándék képről (kádról) jutott eszembe...)

    Ma egész nap a lelkiismerettel hadakozom. Hogy nem jól csinálom a dolgom, hogy akaratlanul megbántok embereket. Hogy nem foglalkozok eleget azokkal, akik megérdemlik, hogy nem vagyok a háziasszonyok gyöngye, hogy néha kitör belőlem a hatosztály... Hogy embereknek van lelkiismeret-furdalásuk miattam... (Pedig nem kellene – csak mire ezt elmagyarázom!!!!)

    Különben meg milyen hülyeség is ez a lelkiismeret, mert ugye csak a múlt idő miatt érezzük. Jelen idő, jövő idő kizárva. Vagyis, változtatni már nem lehet rajta. Vagyis, rosszul érzi magát az ember amiatt, ami már elmúlt, ami már megtörtént, és amin változtatni nem lehet. És általában olyan dolog miatt érkezik váratlanul ez az érzés (bár még nagy tanulmányozást nem végeztem), ami jó volt. Tehát megtörtént egy dolog, ami jó volt, ami örömet szerzett, szép pillanatokat, utólag meg lelkiismeret-furdalással elrontani marhaság...  És kinek is jó ez? Semmi nem változik. Ami megtörtént, megtörtént. És a következő alkalommal úgysem fogok arra gondolni, hogy a múltkor is megszólalt a „belső hang”, és akkor majd nem teszem meg. Mert megteszem... Mert muszáj... Mert kell ez nekem... Mert ilyen vagyok... Mert legközelebb is kitalálok majd valamit, hogy a munkatársaim szórakoztassam, hogy csapot-papot-férjet-ebédet-gyereket otthagyva rohanjonak be, mert fontos megbeszélésünk van... Hogy este sms-t küldök, és ezzel álmatlan éjszakát okozok valakinek... Hogy skype-on jelzem, hogy nem lesz víz estére, és az egész család-rokonság-szomszédság fürdik délután 4-kor... De a történethez hozzátartozik, hogy hívtak már engem is Topolyára fontos megbeszélésre, ami nem is az volt... De valójában mégis... 

    Fel is lehetne tenni a kérdést: Hol van a lelkiismeret? Ez majdnem olyan, mint az összetört szív, a „fáj a lelkem”...  

    De mégis bocsánatot kérek mindenkitől, akinek rossz pillanatokat okoztam. Nem volt szándékos. Csak egy picit.    

    Zene ma nincs. Pont.