Szülőföld Alappal,
Ildikóval „estét bontottunk”. Délután öt óra. Közben 4 millió dolog jár a
fejemben. Márknak fél 6-ra néptáncra kellene odaérnie. De még otthon van a
felszerelése, ő meg anyósomnál. Ötödikbe kapcsoltam, összepakoltam a cuccát,
meg másnapra is „csomagoltam”. Minderre volt 2 percem. De gyorsaságban,
szervezésben már kellő tapasztalatot szereztem. Tehát első csomag: néptánc
szerelés. Második csomag: fociszerelés szombat délelőttre. Harmadik csomag:
templomi szerelés szombat estére. Negyedik csomag: csak úgy ruha Vali mamához
játszásra. Közben már viharzok is Ilonka mamához.
A fejemben az jár: Márk anyuéknál alszik
estére, mert mi bulizni megyünk (egy hónapja volt barátnőm barátjának a
szülinapja, most sikerült összehozni a találkát); kellene neki venni egy tornacipőt is (szétrúgta),
ezt sürgősen még szombat 11 előtt – mert akkor kezdődik a fociedzés – vasárnap
meg meccs (apucikámnak hogy adjam elő, hogy megint az utolsó pillanatban
szólok, és hogy SOS – csak ő segíthet); reggel 6-kor indulok
Békésszentandrásra; Márkkal jó lenne
elmennie anyukámnak még szombat este 5-kor misére – cédulát is szerezzenek,
mert vasárnap reggel meg focimeccs Lovćenácon, és nem jut mindkét helyre el; de
egyszál férjemmel sem ártana megbeszélni, hogy ő viszi ki, meg hogy mi lesz a
vasárnapi ebéddel; meg ha a Márkot most elviszem néptáncra, akkor fodrászhoz is
oda kellene érnem...
És akkor bevallom, nem néztem a lábam elé. Nem
vettem észre a „földhegyet”. És nem sikerült átugranom. Igaz, régen sem
remekeltem sem távolugrásban, sem magasugrásban. És nem hogy csak simán pofára
estem, hanem még a kiásott lyukba is belezuhantam. Mindezt negyed 6-kor
produkáltam. És azt hittem, hogy agyvérzést kapok. És nem tudtam, hogy magam
szidjam (idióta) vagy azt az idiótát, aki ezt kiásta, és nem jelölte ki, és így
hagyta. Ez az a tipikus sírjak-nevessek történet. Különben csőtörés volt.
Helyzetjelentésem: tiszta sár lettem
(mindenem, úgy ahogy voltam...), levertem a kezem, térdem, bal karom nem
éreztem... És így érkeztem Ilonka mamához. Miután kizártam a kaput (tiszta sár
lett minden), jött az újabb csapás: Márk elment anyuékhoz. Elviharoztam a kocsiig
– szegény mamát csak úgy ott hagytam szó nélkül –, úgy sárosan beültem, és
indulás a következő helyszínre. Apukám csak ennyit kérdezett: Telefon nincs? És
már hozta is a vödröt, rongyhegyeket... És segített csizmát, kabátot, szoknyát,
kislányát lemosni... Mennyi mindent átélt már velem...
És minden jó, ha a vége jó: Márk fél 6-ra
odaért néptáncra. Anyukája fodrászhoz. És miközben Stella mosta a hajam, eszembe
jutott: Amerikában ezért még kártérítést is fizetnének. Az átélt stresszért. A sérülésekért... Jótékony célra fordítanám... Pl. aki kiásta a lyukat és nem temette be nevű emberke kórházi kezelésére... De ezt most nem gondolom komolyan, de akkor ott megfordult a fejemben...
A szülinapi buli jó volt. Szabadkára
mentünk ünnepelni. És semmi incidens nem történt. Se ki nem öntöttem semmit, le
sem ittam-ettem magam...
