BALLAGÁS 3.

Az idén is több diákunk kapott különdiplomát, ezen kívül nyilvános dicséretben is részesítettük azokat, akik kiváló eredményeket értek el egyes tantárgyakból.   Én büszke vagyok arra (és gondolom, nem csak én), hogy tehetséges diákjaink vannak, nyerik sorra a versenyeket, sehol sem kell szégyenkezni miattuk. A különdiploma feltétele, hogy minimum jeles tanuló legyen, az adott tantárgyból 6.-8.-ik osztályig ötöse legyen, meg községi versenyen érjen el első, második vagy harmadik helyezést. Rajztanár bácsinknak volt is dolga, mire minden diplomát kiírt tökéletes cirill betűkkel...

Készítettünk könyvcsomagokat is, olyan könyveket választottuk, melyeket a középiskolában is használni tudnak. Volt egy vak kislányunk is, aki Vuk-diplomát kapott. Minden évben színkitűnő eredménnyel fejezte az osztályt. Az alsóban tanító nénije önkéntesen, minden ellenszolgáltatás, fizetésemelés nélkül elvállalta, hogy megtanulja a Braille-írást, külön foglalkozott vele, osztálytársai elfogadták, szerették, rendezték, vezetgették mindenhova. És az iskola életében is tevékenyen részt vett. Felsőben is a tanárok külön foglalkoztak vele, külön feladatokat végeztettek vele. Ők is ingyen, és bérmentve. Sokat tanultunk tőle minden tekintetben. Neki külön Pestről hozattunk a Vuk-díj mellé hangoskönyveket. És már hallgatja is őket. (Kössz, Gyuri!)   És azért nem ment el speciális iskolába, mert az ikertestvére is hozzánk járt. És nem szerette volna Anyuka (aki rengeteget foglalkozott vele) a gyerekeket különválasztani.

Az idén 1o Vuk-díjas diákkal büszkélkedhettünk. A ballagáson külön 4 gyereket emeltem ki. Tudom, megkülönböztetés. Vak kislányunkat, a 8.b osztály legjobb diákját, a 8.c osztály legjobb diákját (szerb tagozat) és a 8.a osztály legjobb diákját, aki egyben a generáció diákja is lett. Megérdemelten. A Tantestület véleménye alapján. Egyértelmű volt. Az Iskolaszék is elfogadta. Szerintük is megérdemelten. Egy olyan lányról van szó, aki viselkedésével, tanulásával, osztálytársaihoz – tanáraihoz való viszonyulásával, versenyeredményeivel, iskolán belüli és kívüli tevékenységével bizonyított az elmúlt 8 évben. Mindig számíthattunk rá: rajzolt, énekelt, szavalt, prózát mondott, és nem mellékesen országos zongoraversenyeket nyert.  És most nem a bizonyítványunkat, bizonyítványom magyarázom. Tiszta a lelkiismeretem. És miután kiosztottam a díjakat, és miközben a nyolcadikosok az utolsó dalt énekelték, egy kislány sírva fakadt. És apukája leintette a színpadról (a műsor közben telefonált is – no comment). És mivel az első sorban ültem, annak is a szélén, mindent hallottam. Mellettem mondta Apuka a mondanivalóját. Nem éppen kedvesen. Hogy korrupt brigád vagyunk, meg hogy mindig valakinek a gyereke kell, hogy legyen a generáció diákja (mindenki különben valaki gyereke – mondtam volna neki, de a tanító néni, aki mellettem ült, gyengéden a kezemre tette a kezét...), meg hogy ne soroljam tovább, mit mesélt, még kiért a színházból. Hát, őszintén, nem estek jól a szavai. És egyáltalán nem éreztem magam vétkesnek. És a lánya is egy aranyos gyermek, Vuk-díjas, meg ügyes, meg okos, de volt tőle jobb. Egyértelműen jobb. És szerintem nem kell kudarcként megélni, hogy nem ő lett a generáció diákja. A szülőknek akkor is a legügyesebb, a legokosabb, a legszebb marad. Bennem meg egy tüske maradt.    

BALLAGÁS 2.

Gyönyörűen feldíszített iskola várta délelőtt a ballagó diákokat. Mindenfelé virág, tényleg öröm volt szétnézni. A hetedikesek, szüleik, az osztályfőnökök, az iskola sok-sok dolgozója kivette részét a munkában. Minden diák hozott virágot. Délelőtt 1o-kor a nyolcadikosok végigvonultak az osztálytermeken, bepillantottak még egyszer kedvenc helyeikre, rámosolyogtak a „kicsikre”, a tanító nénikre... Sokan meg is könnyezték ezeket a pillanatokat. Délután fényképezkedéssel kezdtünk, majd szólt a csengő, és elindultunk a színházba. Útközben az 51 diák a levegőbe engedte a lufit, melyen több nyelven is szerepelt, hogy írjonak nekik. 

Utána jött a buli. Az elmúlt évekhez viszonyítva meglehetősen nyugalmasan telt. Semmi gyomormosás, semmi árokbaesés, rendőrséggel való hazaszállítás nem „zavart be”. Igaz, hogy előtte a gyerekek fosszíliának neveztek, mert nem engedtem meg a habparty-t (szombatra szervezhették már), hát hiába, öregszem... Mivel pénteken több ember is figyelte őket (ha tudnák, hogy ki mindenki volt ráállítva az ügyre!), nem szeretett volna senki sem tiszta víz - hab lenni. De azért szombaton is rájuk vetettük figyelő szemünket... 

Ballagó diákjaink

(Photo by Burján Anikó)

A tanári kar és a nyugdíjas kollégák

(Photo by Burján Anikó)

ELBALLAGTAK...

Valami hasonlót mondtam a ballagó diákoknak útravalóként. (Mert természetesen a végleges variációt nem mentettem le, és még a színpadon is hozzátettem ezt-azt.):

Kedves Nyolcadikosok! Elsősorban Titeket szeretnélek köszönteni, hisz ez a nap rólatok szól! Köszöntöm szüleiteket, nagyszüleiteket, mindazokat, akik miattatok jöttek el, az osztályfőnököket, a tanító néniket, a meghívott vendégeinket, iskolánk valamennyi munkatársát, tanulóját, minden kedves jelenlévőt.

Ünnep a mai nap. A Ti ünnepetek. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit is mondjak Nektek útravalóként. Tegnap megnéztem a főpróbát, ahol hallottalak énekelni, búcsúzni benneteket. És eszembe jutott, amikor még kicsi elsősök voltatok, azután eszembe jutott a táborozásotok, a csínytevéseitek, a versenyeredményeitek. Sokat változtatok az elmúlt 8 év alatt. Komolyodtatok, értetek, igazi kis felnőttek lettetek. Elárulom azt is Nektek, hogy a tanárokkal beszélgetve megállapítottuk, hogy nagyon jó generációt oktathattuk, nevelhettük személyetekben. Kreatívak, önállók, aranyosak, rendesek, kedvesek, tisztelettudók vagytok, egy olyan generáció, akiket példaként állíthatunk a fiatalabbaknak. Mindig számíthattunk rátok, ha kellett, szemetet szedtetek, ha kellett, iskolát szépítettetek, ha kellett összefogtatok, voltatok valakik, valakikért.  

Gyorsan elmúlt ez a 8 év.  Tudom azt is, hogy minden teremhez, minden folyosóhoz, minden eldugott sarokhoz fűződik egy-egy szép emléketek. És higgyétek el, mi, akik oktatni, nevelni próbáltunk benneteket, sok mindent hallottunk, sok mindent láttunk. Veletek együtt örültünk minden sikereteknek, örömötöknek, átéreztük fájdalmatokat, bánatotokat.  

4 évvel ezelőtt, akkor még tanárként azt mondtam Nektek, hogy tekintsetek úgy az iskolára, mintha ez lenne a munkahelyetek. A munkátok pedig a tanulás. Láttam, követtem, becsületesen megküzdöttetek a feladatokkal, helytálltatok minden téren. És azt is mondtam Nektek, hogy amikor sok házi feladatot kaptok, amikor felelések sorozata kezdődött, hogy tudom, alig várjátok, hogy befejezzétek a nyolcadikat, hogy elmenjetek innen. Most mégis azt látom, hogy nem mindegy. Nektek sem mindegy. Meghatottan ültök, álltok, és figyeltem, többeteknek többször is könny szaladt a szemébe. Hiányozni fogtok. Hiányozni fog, hogy a folyosón nem jöttök velünk szembe, nem álltok a tanári előtt, nem jöttök hozzám újabbnál-újabb ötletekkel… az ablakoknál, nem ültök a folyosón... Nem csak mi adtunk nektek, hanem mi is kaptunk tőletek sok mindent. Kedvességet, őszinteséget, szeretetet, erőt a további munkánkhoz.   

Kedves Anyukák, Apukák, Nagyszülők!

Azt hiszem, szép ajándék látni azt, hogy gyermekünk eljutott valahova, tudni azt, hogy a sok szeretet, szigorúság, odaadás nem volt hiábavaló, megérte. Úgy érzem, hogy azért, amilyenek lettek ezek a fiatalok, s amilyen lesz az életük, abban közös a felelősségünk.

És mindannyian azt szeretnénk, hogy megálljátok helyeteket továbbra is.

Ez a hét a búcsúzás hete volt. Búcsúztatok tanáraitoktól, diáktársaktól, a „kicsiktől”, az iskolától. Nehéz volt az osztályfőnök számára az utolsó csengőszó, amikor végignézett az osztályán, és eszébe jutott, hogy milyenek is voltatok akár 1 évvel ezelőtt is, mennyit változtatok, mit ért el veletek az évek során. Ismét kirepült egy generáció, akiket a tanító nénik tanítottak meg írni, olvasni, ők ismertettek meg benneteket az iskola házirendjével, munkaszokásokat alakítottak ki, anyukátok helyett anyukáitok voltak. Sose felejtsétek el őket. 

Kedves Tanító  nénik, Tanárok!

Nehéz, de örömteli feladat volt az itt álló ballagó diákokat idáig eljuttatni. Milyen gyorsan eltelt ez a 8 év, de időnként mégis milyen hosszúnak tűnt 1-1 nap, 1-1 hét. Nem csak nekik, nekünk is… Köszönöm a tartalmas, türelmes, következetes munkát, köszönöm mindazt a törődést, szeretetet, aggódást, amit 8 év alatt nálunk kaptak a diákok.  

Szeptembertől már más lesz minden. Szeretnénk büszkék lenni rátok, örömmel hallgatni, olvasni újabb és újabb sikereitekről. Kívánom, találja meg mindegyikőtök azt a hivatást, munkát, amit igazán szeretne! Váljatok tudósokká, jó szakemberekké, legyetek sikeres sportolók, dolgozzatok becsületesen, és soha ne feledkezzetek meg arról, honnan indultatok, hol vannak a gyökereitek!     

Jó volt veletek dolgozni, küszködni, veszekedni.

Kedves nyolcadikosok, kívánok a mai napra jó szórakozást, sikeres felvételizést, szüleiteknek sok örömet gyermekükben. Köszönöm figyelmeteket, figyelmüket!   

Az idén is több diákunk kapott különdiplomát, ezen kívül nyilvános dicséretben is részesítettük azokat, akik kiváló eredményeket értek el egyes tantárgyakból.   

Erre a számra vonultunk be a színházba. Mikor megtudtam, hogy Szandi énekli, meglepődtem. Nem biztos, hogy szeretem. Sőt! De ott, a színházban, én is meghatódtam, amikor a felálló emberek előtt elballagtunk...

Nosztalgia

     30 éve halt meg Tito Elvtárs. Amire emlékszem, az az, hogy május 4-én az utcán játszottunk. Anyu komolyan ránkszólt, hogy befelé, meg hogy csöndben legyünk. Nem igazán értettem, hogy akkor most mi is van, hiszen alig fél évvel azelőtt tettem le a pionírfogadalmat, lettem pionír, a suliban pioníróránk, pionírvezetőnk volt, minden osztályban Tito képe függött, hatalmas becsben tartottam a a kék sapkát az ötágú csillaggal, meg a pionírkendőt. Valahol anyuéknál ma is megtalálható. Már tudtam énekelni, hogy Druže Tito mi ti se kunemo... És még évekig minden egyes iskolai fellépésen elénekeltük az Od Vardara do Triglava című dalt...

     Megszakadt a Crvena Zvezda - Hajduk focimeccs, ekkor közölték a hírt. Mindenfelé zokogó embereket mutattak a tévében, majdnem millióan vettek részt a temetésén, több mint száz ország magasrangú küldöttsége képviseltette magát, államfők, hercegek, királyok tették tiszteletüket. A XX. század legnagyobb temetése volt.

     Azután még évekig vártuk a stafétát, sötétkék szoknyában, fehér ingben, teljes felszerelésben.   Nem szakítottuk meg a hagyományt. A sportolók, az arra érdemesek vitték, mekkora megtiszteltetés is volt szaladni vele... Végigjárta egész Jugoszláviát, több tízezer kéz fogta, több százezer ember "üdvözölte". Mi meg az énekkarban énekeltünk, meg dobáltuk a virágot, meg titkon arra vágytunk, hogy mi is egyszer megfoghassuk a számunkra elérhetetlen stafétát. Azután május 25-én, Tito születésnapján, az Ifjúság napján néztük a belgrádi közvetítést, a több tízezer fellépő táncát, „szlettjét”. 

   Házi olvasmányként Tito gyerekkoráról olvastunk, partizánmeséket dolgoztunk fel. 7. osztályban megnéztük szülőhelyét Kumrovecban, Horvátországban, ez volt az osztálykirándulásunk, majd mentünk Zágrábba, a pionírvárosba, ahol a többi pionírral barátkoztunk... És voltunk Begrádban, a Virágházban, Tito sírjánál, ahova ma is rengetegen látogatnak el. Meg néztük a partizánfilmeket, fújtuk a neretvai meg szutjeszkai csatát történelemórán. De szép is volt! Ma is emlegetjük az osztálytalálkozókon, hogy a mi gyerekeink már sajnos nem juthatnak el se Szlovéniába, se Horvátországba, se Boszniába, egyik régi tagköztársaságba sem általános iskolás osztálykirándulás keretében... Mert a szerbiai oktatásügyi törvény értelmében külföldre nem vihetjük a diákokat. 

     30 évvel Tito halála után, 20 évvel Jugoszlávia szétesése után, még mindig van stafétavivés, igaz, már nem akkora pompával, felhajtással.  És a jugonosztalgia is még él az emberekben…

TABLÓK

Készek a tablók is! Pénteken ballagás!

8.a

8.b

8.c

8. kisegítő tagozat

Kicsit ronda, de nagyon finom!

Közönséges szombaton kalácsot is süt a háziasszony. Készül a vasárnapra. Maimoni-nál találtam a Kinder pingui-re hasonlító kalács receptjét. Gondoltam, tökéletes édesség lesz, nem „fullad” meg tőle senki sem, vastag a krémje, vékony a tésztája. Elkészítése egyszerű, nem is kell hozzá nagybevásárlás. De hát eddig még egyetlen receptet sem sikerült úgy elkészítenem, ahogy eredetileg szerepelt a szakácskönyvben, mindig tennem kellett valamit hozzá, ami saját ötletem, ezzel sem lehetett másként.

Ami kell hozzá, ahogy én csináltam:

A tésztájához:

8 egész tojás

7 evőkanál cukor

1 evőkanál méz

8 evőkanál liszt

1 kiskanál sütőpor

3 evőkanál Nesquik (kakaópor)

Kezdtem a tojásokkal, mixerrel kikevertem, majd ilyen sorrendben belemixereltem a hozzávalókat. 175 fokra kapcsoltam a sütőt, és még kevergettem a tésztát, be is melegedett. Két nagyobb tepsibe sütőpapírt tettem, majd elosztottam a masszát. 12 perc kellett a készre sütéshez.

A krémhez:

6 dl tejszín

2 csomag tejszín fix

3 evőkanál méz

A tejszínt felvertem, majd belekevertem a többi hozzávalót is.

Közben mindkét tészta kisült, és akkor alulra ment az egyik, rá a krém, majd a tészta, majd a krém. Hogy izgalmasabb legyen, pörkölt cukrot is készítettem (5 evőkanál cukorból), ezt rácsorgattam.

A tetejére:

20 dkg étcsoki

10 dkg vaj

Felolvasztottam, ezt rákentem. Az egész bekerült két órára a hűtőbe. Hát, vágni a pörkölt cukor miatt tökéletesen nem lehet, úgyhogy egy kicsit ronda, de viszont kegyetlenül finom! 

ELFOGLALT NŐ

„Ha az idegek táncba fognak, legjobb orvosság ez ellen a munka.” – mondta annak idején Csehov. És én bárhova nézek, csak tennivalót látok...

Mivel én is gyerekeket tanítok, ezért Presszer Gábor nekem is írta a dalt:

A LÓ

Két kollégám beszélget, így évvége felé, ballagás, osztálytanácsik sorozata, tantestületi gyűlések, felvételik előtt:

X: Képzeld el, dekódolni kellett a telefonomat! A te hívásodtól bekódolódott, a mester még nem is látott ilyent... Te tudsz varázsolni?

Y: Igen, én vagyok a nagy varázsLÓ. Nyi-ha-ha.

X: No, akkor holnap ne buszozgass, csak pattanj a saját hátadra, és gyiha!

Y: Csak útközban beugrom a kovácshoz, mert lekopott az egyik patkóm sarka.

X: OK. De mit szól a diri, ha kilóg a LÓláb?

Y: Azt fogja mondani, amikor meglát, hogy ott meg egy tanárunk CSŐDÖRög, aztán előjön az iskolazenekar is, és megfújja jó hangosan a lópikulát...

X: A sok kanca meg keni magára a kenceficét, hogy magára hívja a figyelmed...

Y: Azt hiszem, a humorom ritka, mint a fehér holLÓ, pláne az a deres, a vasderes...

X: Legyőztél LÓkötő, erre már nem tudok mit mondani, könnyem LÓcsog a röhögéstől, különben is vár a meLÓ!

Y: Akkor megrázod a fehér Lóbogót, és LÓra fel!!!

X: KapituLÓlok.

Y: HajLÓk a szavadra. Cső!(dör)

X: Cső-LÓ!

Az ilyenek úgy feldobják az ember napját! És tudom, hogy ha szivárványt szeretnék látni, akkor el kell viselnem az esőt is, de akkor is, süssön már ki a Nap!

SZOMORÚ hétfő

Szörnyű ez az időjárás. Nem szeresse Mártika – mondtam gyerekkoromban, amikor sárgarépát tettek a tányéromba. Nem is tanultam meg fütyülni... Most nem szeresse a hideget, nem esik jól az eső sem, a szélről nem is beszélve. Szűnik már a hidegfronti hatás, de továbbra is jellemző a körülöttem élőkre a nyugtalanság, a szomorúság, a letörtség. Le is mondtuk a hétre az elsősök és a harmadikosok osztálykirándulását, az évvégi fényképezkedést, reménykedünk, hogy lesz még szép időnk, hogy süt még ránk a Nap... 

Óh, szél nyugodj... De József Attila másként írta: 

Tűzriadó

    Egy hónappal ezelőtt megérkezett az iskolába Ljubo Rajković, a Területi Tűzoltó Egységek parancsnoka. Megkérdezte, hogy mit csinálnánk abban az esetben, ha háromszor szólalna meg az iskola csengője. Szégyen, nem szégyen, nem tudtam a helyes választ. És hiszem azt, hogy más sem vágná rá elsőre.  Javaslatára „lejátszottuk”, hogy tűz van az iskolában, és hogyan is menekítenénk ki a gyerekeket, dolgozókat, kinek mi a feladata tűzriadó esetén. Nem is tudtam elképzelni, hogy lehet 300 embernek 50 másodperc alatt elhagynia az iskolát. De sikerült. Április 22-én a délelőtti és a délutáni váltásban is érkezett a szirénázó rendőrautó és két tűzoltókocsi. A titkos akcióról nem tudtak sem a hivatásos tűzoltók, sem a gyerekek. Mindkét váltásban 6 diák elrejtőzött az iskolában. A sikeres mentési akció után a gyerekek beülhettek a rendőr- és tűzoltóautóba, olthattak tüzet, kipróbálhatták a szirénákat, a vízágyút, és nagy örömükre még engem is megbilincselhettek... És a tanárok is jól végezték a feladatukat, mindenki mentett a gyerekeket, meg a naplót sem felejtették a teremben... Szeretnénk megköszönni a tűzoltóknak a szakszerű hozzáállásukat, a türelmüket, és jó tudni, hogy mindig számíthatunk rájuk. 

    Hasznosnak bizonyult a bemutató, és reméljük, „élesben” nem kerül ilyesmire sor... 

SZOMBAT

"Megint egy ébredés, de nem haragszom én rád hétfőn.
Megint egy tévedés, hogy változunk, és nincs még késő.
Szerdáig várok rá, s ha csütörtököt mond már péntek,
Vasárnap mégis én, csak én leszek, ki szólít Téged."
(Geszti Péter)

Ez mind szép és jó, csak ma szombat van. És szombaton mit is csinál az ember? Hát továbbképzi magát... A gyerekek közötti agresszióról volt szó, a viselkedészavaros diákokról. Tanultunk hasznos dolgokat, és arra is rávilágítottak az előadók, hogy nem tudunk minden esetet megoldani, összetett dologról van szó. Mi továbbra is igyekszünk majd minden tőlünk telhetőt megtenni... 

Nem tudom megunni...

A "Bikicsunáj" önálló életre kelt. Tényleg nem tudom megunni... Ma a továbbképzésen is folyamatosan az agyamban volt... És tényleg fantasztikus szám, fantasztikus kiejtéssel. A történet pedig annyi, hogy egy egyszerű ember jelentkezett a Megasztárba. Szerintem, ő sem gondolta volna, hogy ekkora sikert arat. Milliók töltötték le a netről a szereplését, és bárki meghallja a szót: Bikicsunáj, elmosolyodik... Ha egy héttel ezelőtt beírtuk volna a Google keresőbe a Bikicsunáj szót, nem járunk sikerrel. Ma viszont több mint 2oo ezer találat közül válogathatunk. És Szarka László híres lett. Ha nem úgy, hát így. Engem olyan halandzsadalra emlékeztet. De nagyon jó. És nem tudom megunni... És a hangjával nincs gond, az enyémtől százszor jobb, csak az angoltanárnő nem foglalkozott vele eleget... Úgyhogy részemről Bikicsunáj!

IGENEK és NEMEK

Nagyon szépen indult a hetem. Csak éjfél után picivel lefeküdtem, majd reggel felébredtem... A nap tanulsága: Azokkal foglalkozom, akiket szeretek, akik szeretnek, és azok előtt, akik az életem szeretnék megkeseríteni, bezáródott minden ajtó... 

ELSŐÁLDOZÁS

Vége az elsőáldozásnak. Minden a legnagyobb rendben volt. Márk hősiesen viselkedett az öltönyben, és ahogy megbeszéltük, délben már le is vetette. Nem is lett volna hatásos a Kátai tanyán csúzdázni meg focizni benne... A templomban is minden a terv szerint haladt, kicsi fiam elmondta (elolvasta) a verset. Az Atya megköszönte a tegnap megjelent 17 szülőnek a díszítést, de én akárhogy számolom, csak hatan voltunk... Viszont amit először észrevettem a belépéskor, hiányzott a piros szőnyeg. Nem mintha számítana, hogy min vonulnak végig a gyerekek, de tegnap fél órát porszívóztam...  A gyerekeknek nagy élmény volt az ostya, hogy ezentúl ők is áldozhatnak, a kislányok gyönyörűek voltak a fehér ruháikban, a fiúk is természetesen az öltönyeikben. Csak hát a lányok több lehetőség közül választhatnak, meg hát általában őket figyelik az emberek... 

És amikor hazaértünk, Márk megkért, hogy süssek neki palacsintát. Tény, hogy torta van mindenfelé a házban, de az is tény, hogy ez az ő napja. Nem maradt más hátra: sütöttem a palacsintát... 

Tegnap az iwiw-en olvastam Bognár Attila üzenetét, aki hegyesi származású, és most a szajki plébánián Atya: "Holnap gyermekeink elsőáldozáshoz járulnak. Példát keresnek: szülőben, nevelőben, tanárban. Jaj nekünk, ha önmagunkat adjuk, ha elmulasztjuk őket kereszténynek és magyarnak neveli, a szent példaképek által: Szent István, Boldog Gizella, Szent Imre és a többi szent és boldog, megdicsőültek példáját vonzó módon mutassuk be nekik. Isten óvja és védje meg gyermekeinket, ifjúságunkat, a magyar jövő zálogát!" 

POZITÍV - NEGATÍV

A nap pozitív oldala: Az Általános Iskolások Művészeti Vetőlkedőjéről diákjaink 2 első helyezést és egy harmadik helyezést hoztak el. Tökéletes! A Fruška gora-i maratonról mindenki hazaért kéz- és lábtörés nélkül. Legyalogolták a 17 km-t, fáradtnak láttam őket. Vagyis inkább a tanárokat, a gyerekek  jobban bírták a strapát. Az ebéd nagyon finom volt a bérmakeresztfiunknál (ami nélküle zajlott, mert ő is a maratonon vett részt, amit én megértek, én is elmentem volna, meg már évek óta megyek is, csak holnap azért még cipőt is kellene húznom a lábomra...). Márk meggyónt, fociedzés sem maradhatott ki, voltam fodrásznál, voltam az Anyukámnál, a kalács bekerült a parókiára, Márk cipője meg hazakerült „nyújtás” után... Feldíszítettük a templomot is az elsőáldozásra, este meg egy nagyon szép előadást hallgattunk végig a könyvtárban. Művelődés-, és viselettörténeti előadás-sorozat 3. részére került sor. Szöllősi Boglárka a Mesés Kelet ruházatáról beszélt, vetített nekünk. Nagyon jó volt hallgatni a kimonó történetéről, a gésákról, jó volt kikapcsolódni...

A nap negatív oldala: Feldíszítettük a templomot az elsőáldozásra. 43 elsőáldozó lesz holnap. A lányos szülők feladata volt szerdán a templom takarítása, a fiús szülőké pedig a díszítése. Amin felháborodtam, hogy megjelentünk kemény hatan. 5 anyuka és egy apuka. Meg még a barátnőnket (a lányos anyukát) is bevontuk a történetbe, mert hát ő ért a virágkötészethez... Megértem, hogy mindenki elfoglalt, megértem, hogy mindenki készül, meg ezer a dolga, de hiszem azt, hogy nem mi voltunk a legráérősebbek (volt két háromgyerekes anyuka is, akiknél szintén tele volt a ház vendégekkel...). Csak hát szervezés kérdése az egész. Mert valahol fontosnak tartottuk azt, hogy a gyerekeink érdekében tegyünk is valamit. Mert ez a nap holnap róluk szól. És azt is tudom, ha én nem értem volna rá, akkor Anyukám „beugrott” volna helyettem... És nagyon jó volt, hogy volt egy Apukánk is, aki húzta a hosszabítót, aki vágta a drótot, aki rakta fel a létráról a virágfűzért...

Ami külön „tetszett”, hogy érkezett egy anyuka, hozta gyónni a gyerekét. Az Atya megkérte, hogy segítsen egy kicsit, pl. a szemetet kivihetné... Erre a drága anyuka felém fordult: Majd biztos, nincs nekem erre időm... És elment. És elszámoltam magamban tízig, hogy ne gondoljak semmi olyanra, amitől megremegtek volna a templomfalak, és belefért az időmbe, hogy kivigyem a szemetet.

„A gyertya semmit sem veszít azzal, ha lángra lobbant egy másik gyertyát is.” (Alfred Souza) – küldte most a barátnőm e-mailben. Illik ide. Semmit nem veszítettünk azzal, hogy ma szebbé tettük a templomot. Sőt! 

KISÜTÖTT A NAP!!!!!!

Reggel majdnem írtam, hogy hurrá, süt a Nap! De azután meggondoltam magam, és nem szerettem volna elkiabálni, hogy szép idő lesz a kirándulóinkra... Azért belegondolva, nem is tudom, mit kezdtek volna az osztályfőnökök, a tanító nénik a gyerekekkel szakadó esőben. Szabadtéri program is volt bőven mindenhol. Meg hogy is lehet állatkertet nézni rossz időben... Meg várban sétálni... Meg az Ezüst-tó körül...

Mindenki szerencsésen hazaért, kaptam a nap folyamán az sms-eket, hogy jól érzik magukat, minden a terv szerint halad... Idézek is párat: „Jelentem minden ok. Palicson a játszótéren vagyunk. Aranyos az útvezetőnk is. Ha az ígéreted tartod, akkor reméljük, most már megússzuk szárazon.” „Szerencsésen hazaértünk. Minden rendben volt. Majd mesélünk. Kifáradtunk.” „Fél 8 körül landoltunk. Minden OK. Bővebben majd egy caffe mellett hétfőn.” „Elégedettek vagyunk mindennel!”  És az a lényeg, hogy a gyerekek is tele élménnyel tértek haza... 

Közben én meg színházban voltam, mert az egyik tanító bácsink rendezett egy darabot. Háy János Senák című drámáját vitték színre a topolyai Mara amatőr színház tagjai. Ákos tanító bácsi társrendezője volt az előadásnak. Kihívás lehetett színre vinni, mert pillanatok alatt változik a tér, az idő. Meg elég nehéz is tartalmilag. A mozgó színpad folyamatosan feldobta a darabot, a zene titokzatos, a fények játéka izgalmas, a kocsmában kiszolgáló asszonyka pedig nevetésre késztette a közönséget.  A Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók XV. Találkozóján a legjobb alternatív, új formákat kereső előadásért kaptak fődíjat, de elhozták a legjobb díszletért  járó díjat is, kaptak különdíjat is...

Szóval a tanári kar ma is teljesített! És hogy véletlenül ne unatkozzonak holnap sem, egy különítmény indul a Fruška gora-i maratonra, négy autóval mennek az Általános Iskolások Művészeti Vetélkedőjére... De hogy én sem unatkozzak, reggel megyek templomot díszíteni (készülünk a vasárnapi elsőáldozásra), ebédre a bérmakörösztfiunkhoz, lesz egy előadás is a könyvtárba, meg a fodrászt sem felejtem ki, meg Márk gyónását sem felejtem el, meg a tortát sem...

De a lényeg: kisütött a Nap! (Ennek örömére a fűnyírás sem maradt el délután, meg lett cipőm is az elsőáldozásra: fekete-fehér, meg a körmömön is van egy fehér csík!) Ahogy illik. 

Keresgettem kirándulási zenéket, és közben ráakadtam erre a Presszer-számra. Romantikus, szerelmes szám, de nekem most a gyerekek hazavezetése jutott az eszembe...

HURRÁ, KIRÁNDULUNK!!!

Elérkezett az osztálykirándulások ideje. Ma reggel 7-kor az első csoport sikeresen el is indult. Két napra mentek délre, Szerbiával ismerkednek a hetedikesek és a nyolcadikosok. Most beszéltem az osztályfőnökökkel. Természetesen már minden gyerek alszik, természetesen a saját szobájában, természetesen semmi buli nincs, semmi szaladgálás... Ők meg felrakott lábakkal beszélgetnek... És természetesen, nem ez a helyzet. Mindenki tudja, ha kirándulás van, akkor se a gyerekek nem tudnak aludni az izgalomtól, se a tanárok az aggodalomtól. Váltásra ügyelnek, még fél 1o-kor tartott a buli, mindenki jól érzi magát, mindenki egészséges. Egészségügyi felügyelet alatt vannak, hisz a törvény értelmében, ez is kötelező. Holnap meg majd várjuk a fáradt társaságot haza. Tele élménnyel, sok mesélnivalóval... És a gyerekek meg a tanárok elbeszéléséből összeáll majd a kép...

Holnap reggel indulnak az ötödikesek (Smederevo – Kostolac – Ezüst-tó) meg a másodikosok (Palics).  Csak jó idő legyen rájuk! Bár most ez még elég reménytelennek tűnik, mert szakad az eső, meg zörög, meg villámlik. De megígértem a másodikos tanító néniknek, hogy szép idő lesz rájuk, úgyhogy valamit tennem kellene... Tehát: eső holnap ne ess! Nap süss rájuk! (Majd kifigyeljük...)

BÁNATRA

KANADA PALACSINTA

Nagyon édes kérdést tett fel az egyik kisdiák:

- Igazgató néni, azért nincs suli, mert tegnap este bérmálkozás volt, és sokáig buliztunk, meg a tanárok is sokáig ünnepeltek, ezért ma szabadnapot kaptunk, hogy kipihenjük magunkat?

Ötletileg nem rossz ez sem, de nem én találtam ki. Sajnos. Állami ünnep van, és jól is jött ez a szabadnap. Márk még karácsonyra kapott egy gyerekszakácskönyvet, A világ ízei a címe. Kedvence, ahogy ő mondja: a Kanada palacsinta. Ebédre sütött is. Én meg csak figyeltem ügyeskedését... Sürgött-forgott, mért, kevert, sütött, várt, mosolygott, jóízűen evett. És a végén, miután elfogyasztotta az utolsó palacsintát is, ezt mondta: "Anya, ezt jól csináltuk. Csapatmunka volt." Az. Én fényképeztem, meg néztem elégedetten.  

BÉRMÁLKOZÁS

Ma több mint száz hegyesi kisdiák részesülhetett a bérmálkozás szentségében. Kevés olyan család volt kis falunkban, ahol valakinek a valakije ne bérmálkozott vagy bérmált volna. Arról már írtam, hogy van három körösztlányunk, de bérmakeresztgyerek, ráadásul FIÚ, eddig még nem jött össze. Ma viszont igen. 

(A képen a legmagasabb: Dani; az egyetlen lány: Niki, Dani húga; meg Márk és a bérmakeresztapa.)

Családi hangulatban, nálunk zajlott a vacsora. 

A húsfelelős nem én voltam, de egy kis póréhagymás gombával, tejfölös kukoricasalátával, kaszinótojással hozzájárultam az est sikeréhez. És szép is volt. Jó is volt minden. 

 

(Ahhoz képest, hogy 2-kor még úgy éreztem, semmire sem leszek való... És a mandulám is csak fehéredett ész nélkül... És a fejem is befájdult... És ekkor – mivel anyák napja is van, és egy anya mindig tudja, mi kell a pici lányának, csak megjelent az én Anyukám, megnyugtatott, kibőgtem a vállán magam, fordultam egy kicsit a kádban, és már haladtam is... Az Apukám meg hősiesen újságot olvasott eközben. Ő meg a bölcs hallgatásával járult hozzá a bérmálkozáshoz. És csak 1o percet töltöttek nálunk, de néha a kevés sokkal több.) Köszönet mindenkinek, aki velem volt, meg szorított nekem... És örülök, hogy Dani bennünket választott...

beindult a MANDULA

Nos, nagyon sajnálom, hogy annak idején nem vették ki a mandulám. Most meg már maradjon a helyén! Nem adom! Megbirkózom vele! Pedig két napja az ágyat nyomom, ráz a hideg, azután meg izzadok, mint a nagyok. Lázam az egekben. Mindenem fáj, az egész Márta fáj – mondtam annak idején a nagymamámnak, amikor elestem az utcán, és lehorzsoltam a térdem. Most is mindenem fáj. Az egész Márta fáj. A mandulám meg... Egyszerűen szörnyű! Úgy döntött, hogy mivel már abba a korba érkezett, hogy nyugodtan férjhez is mehet, két nappal ezelőtt megvette a menyasszonyi öltözékét. Fogta magát, engem meg sem kérdezett, és fel is húzta azt a fehér ruhát. És ott keringőzik benne a torkomban. Csak azt nem gondolta végig, hogy én emiatt se köpni – se nyelni nem tudok.  Meg enni se. Meg beszélni se. Pedig őszintén, lenne hozzá egy-két szavam! De azt is elintézte, hogy szólni sem tudjak hozzá... És csak fekszem itt elesetten, ő meg csak táncol, táncol, táncol...  Én meg néha leöntöm egy csésze forró teával... És még fényképet is szerettem volna készíteni róla, de nem hagyta magát! (Pedig csúcs: mindenfelé fehér kis pöttyök vannak, kicsi tüszőcskék...)  Erre csak annyit mondok: jön még mandulára mandulatörő! A majálisozásomnak már lőttek, de holnap estig még asszonyt kell magamból faragnom, mivel bérmakeresztszülők leszünk...