Mindenolvasó
vagyok. És a könyvek kellettek a „fejlődésemhez”. Kellettek a mesék, a pöttyös könyvek,
a csíkos könyvek, a Delfin könyvek, a Ljubavni vikend romanok (így tanultam meg
a szerb nyelvet)... Volt korszak, amikor az európai nő – arab férfi kapcsolatát
taglaló művekre kattantam rá, azután a Nobel-díjasoktól olvastam el egy-egy
regényt, Camus Közönye is vezette a népszerűségi listát elég sokáig, volt egy
verses-periódusom is, a novellásról nem is beszélve, majd jöttek a nőírók, a
dokumentumregények, a kortárs irodalom... Amit nem olvastam, az a sci-fi. És egy
időben „idézetes füzetem” is volt, amibe beleírtam az aktuálisan jónak, szépnek
talált gondolatokat...
"Figyelj csak,
Kamala: ha vízbe dobsz egy követ, a kő a legrövidebb utat választja, úgy siet
le a vízfenékig. Ugyanilyen az, ha Sziddhártának van egy célja, elhatározása.
Sziddhárta nem csinál semmit, vár, gondolkodik, böjtöl, és úgy megy keresztül a
világ dolgai között, ahogy a kő átsiklik a vízen lefelé anélkül, hogy valamit
is tenne, anékül, hogy megmoccanna: az a dolog vonja magához, s ő hagyja, hogy
essék. A célja vonzza magához, mert semmit sem enged be a lelkébe, ami
ellenállna céljának. Ez az, amit Sziddhárta megtanult a samanáknál. Ez az, amit
a balgák varázserőnek neveznek, és amiről azt hiszik, hogy a démonok műve.
Mindenki elérheti a célját, ha tud gondolkodni, tud várni, tud
böjtölni." (Hesse: Sziddhárta)
