Közösségi oldalak.
Tagja vagyok én is jópárnak. Egyiket szeretem, másikon a gyerekek miatt vagyok,
a harmadikon viccből regisztráltam, a negyediket nem szeretem, van amelyikről
meg már le is léceltem. Hogy mire is jók az
ilyen oldalak? Hogy tudjuk, hány kedves és nem kedves ismerősünk van, akikkel
már régóta nem beszéltünk, akikkel együtt jártunk suliba, akiket csak úgy
ismerünk, aki valakinek a valakije, akiket már ezer éve nem láttunk, akiknek
„húúdekénemárírnilevelet”. És rá is kereshetünk valakire, akivel valamikor
együtt homokoztunk, nyaraltunk, vagy csak úgy játszottunk.
És rá is kerestem
valakire. Már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy mi van vele. Hogy merre
van? Hogyan élhet? Hogy emlékszik-e még rám? És Pesten is, ha tudtam volna, hol
találom, megkerestem volna még 1o évvel ezelőtt. De őszintén, mindig is féltem, hogy fájni fog. Neki
is, nekem is. És bejelöltem iwiw-en. Először a fiát. Akit nagyon régóta nem láttam. És levelezni kezdtünk. És most vettem a bátorságot, és bejelöltem őt is.
És írt nekem. 3o év után. És Marika néni emlékszik rám. Kellemes meglepetést okoztam neki,
és úgy tűnik, hogy tényleg tegnap álltam a Kiss B. utcában, Szentesen, a rózsabokor előtt.
Zsófival, a lányával. Előszedtem Zsófi leveleit, melyekhez 1988 óta nem
nyúltam. Egy fekete szallaggal átkötve anyu őrizte. És elolvastam őket újra.
Elolvastam minden sorát. Többször is. És nem tudtam rögtön írni róla. Láttam a közös nyaralásokat, a kirándulásokat, a "csakúgytalálkozásokat", a nyári szüneteket, a téli szüneteket, a közös pólókat,
melyen az arcképünk van, a „sárpocsolyában” a fürdéseinket, a tehénfejést, az
életet a tanyán... És Zsófi szeretett nálunk lenni. Én is náluk. Mi szerettünk együtt lenni.
Szerettünk beszélgetni, játszani, tánciskolába járni, zenét hallgatni, levelezni, olvasni, énekelni, testvéreket kibeszélni, sok mindent megosztani egymással. Hogy
időközben a szülei elváltak, hogy kistestvére születik, hogy milyen érzés ez neki. Majd Zsófi beteg lett. Először azt írta, hogy TBC. Kiderült, hogy "a vesémben is vannak olyan bacik, mint a tüdőmben". Sokat volt kórházban is. Még onnan is humoros leveleket írt. De csak fogyott, és fogyott. Majd mindkét veséjét kivették, 5
órás műtét volt. És nem tudott rajta segíteni világhírű orvos apukája sem.
Marika néni, a
mindig mosolygós Marika néni Indiában talált egy kis vígaszt a fájdalmára. Hogy
Zsófi elment. A közös képeinket is előszedtem. A dinnyeevőst, a sárcsatást, az
öcsikém tartóst, a közös Zsófist. Majd
küldöm. És hangfelvételem is van. Közösen énekeltünk. És azóta is minden gyereknek eléneklem, amit tőle tanultam: "Hová mégy te kis csibe? Sálálálálá. Megyek a csibe bölcsibe. Sálálálálálá. Mit csinálsz ott kis csibe? Sálálálálá. Amit a nagy csibe, csak kicsibe." Mindenkinek tetszik.
