Az idén is több
diákunk kapott különdiplomát, ezen kívül nyilvános dicséretben is részesítettük
azokat, akik kiváló eredményeket értek el egyes
tantárgyakból. Én büszke vagyok arra (és gondolom, nem csak
én), hogy tehetséges diákjaink vannak, nyerik sorra a versenyeket, sehol sem kell
szégyenkezni miattuk. A különdiploma feltétele, hogy minimum jeles tanuló
legyen, az adott tantárgyból 6.-8.-ik osztályig ötöse legyen, meg községi
versenyen érjen el első, második vagy harmadik helyezést. Rajztanár bácsinknak
volt is dolga, mire minden diplomát kiírt tökéletes cirill betűkkel...
Készítettünk
könyvcsomagokat is, olyan könyveket választottuk, melyeket a középiskolában is
használni tudnak. Volt egy vak kislányunk is, aki Vuk-diplomát kapott. Minden
évben színkitűnő eredménnyel fejezte az osztályt. Az alsóban tanító nénije
önkéntesen, minden ellenszolgáltatás, fizetésemelés nélkül elvállalta, hogy
megtanulja a Braille-írást, külön foglalkozott vele, osztálytársai elfogadták,
szerették, rendezték, vezetgették mindenhova. És az iskola életében is
tevékenyen részt vett. Felsőben is a tanárok külön foglalkoztak vele, külön
feladatokat végeztettek vele. Ők is ingyen, és bérmentve. Sokat tanultunk tőle
minden tekintetben. Neki külön Pestről hozattunk a Vuk-díj mellé
hangoskönyveket. És már hallgatja is őket. (Kössz, Gyuri!) És azért nem ment el speciális iskolába, mert
az ikertestvére is hozzánk járt. És nem szerette volna Anyuka (aki rengeteget
foglalkozott vele) a gyerekeket különválasztani.
Az idén 1o
Vuk-díjas diákkal büszkélkedhettünk. A ballagáson külön 4 gyereket emeltem ki.
Tudom, megkülönböztetés. Vak kislányunkat, a 8.b osztály legjobb diákját, a 8.c
osztály legjobb diákját (szerb tagozat) és a 8.a osztály legjobb diákját, aki
egyben a generáció diákja is lett. Megérdemelten. A Tantestület véleménye
alapján. Egyértelmű volt. Az Iskolaszék is elfogadta. Szerintük is
megérdemelten. Egy olyan lányról van szó, aki viselkedésével, tanulásával,
osztálytársaihoz – tanáraihoz való viszonyulásával, versenyeredményeivel,
iskolán belüli és kívüli tevékenységével bizonyított az elmúlt 8 évben. Mindig
számíthattunk rá: rajzolt, énekelt, szavalt, prózát mondott, és nem mellékesen
országos zongoraversenyeket nyert. És
most nem a bizonyítványunkat, bizonyítványom magyarázom. Tiszta a
lelkiismeretem. És miután kiosztottam a díjakat, és miközben a nyolcadikosok az
utolsó dalt énekelték, egy kislány sírva fakadt. És apukája leintette a
színpadról (a műsor közben telefonált is – no comment). És mivel az első sorban
ültem, annak is a szélén, mindent hallottam. Mellettem mondta Apuka a mondanivalóját.
Nem éppen kedvesen. Hogy korrupt brigád vagyunk, meg hogy mindig valakinek a
gyereke kell, hogy legyen a generáció diákja (mindenki különben valaki gyereke –
mondtam volna neki, de a tanító néni, aki mellettem ült, gyengéden a kezemre
tette a kezét...), meg hogy ne soroljam tovább, mit mesélt, még kiért a
színházból. Hát, őszintén, nem estek jól a szavai. És egyáltalán nem éreztem
magam vétkesnek. És a lánya is egy aranyos gyermek, Vuk-díjas, meg ügyes, meg
okos, de volt tőle jobb. Egyértelműen jobb. És szerintem nem kell kudarcként
megélni, hogy nem ő lett a generáció diákja. A szülőknek akkor is a
legügyesebb, a legokosabb, a legszebb marad. Bennem meg egy tüske maradt.
