Tudom, hogy most az a „trendi”,
hogy mindenki facebook-ozik. Onnan lehet megtudni az aktuális híreket, hogy mi
történik az ember körül. Hogy kinek születik gyereke, ki megy férjhez, ki
szakít a barátnőjével/barátjával, ki az újabb nagy szerelem…
Én akkor sem tudtam eddig
megszeretni. Nem tudom, miért, de valahogy nem. Igen ritkán is "megyek
fel" az oldalra. De tegnap valami olyan történt, ami miatt felmentem. Kaptam
egy levelet. Mindössze két mondat volt. Egy számomra kedves embertől. "Igazatok
volt... Csak a szerelem vak..." Egy tőlem jóval fiatalabb kisbarátom írta,
aki ma ki is öntötte a lelkét. Csúnya történet, tényleg nagyon megjáratták. Az
első szerelem csúfosan ért véget. Pedig még fél éve nagyon tudatosan
magyarázta, hogy olyan szerelem nem létezik, ami megbolondít, hogy racionálisan
kell mindent nézni, nem igaz, hogy az ember elveszítheti a fejét. Akkor mondtuk
neki, hogy nem „csapott még bele a ménykű”, hogy nem röpködtek még lepkék a
gyomrában… Jót vitatkoztunk erről, azután fél évig nem beszéltünk a témáról. Ma
pedig az idősebbek tapasztalatával próbáltuk vigasztalni, rámutatni arra, hogy
hol tévedett, mi az, amit nem látott, pedig nyilvánvaló volt.
De ő is mondta az igazát. Hogy
amikor az ember szerelmes, csak egy valakire tud gondolni. Csak a szeretett
személy körül forog a világ. Úgy érzi,
mindent megtenne azért az egy valakiért. Amikor beüt a mennykő, akkor tényleg
nincs mentség, és ebben mi is igazat adtunk neki. Most szenved. Sír. Könyörög.
Rózsával szaladgál. Még egy mobilt is vett neki tegnapelőtt. Nem érti, mit, hol
rontott el. Magyaráztuk, hogy jól csinált mindent, csak a szeretett személy
szeretett ki belőle, szeretett bele másba. De még mindig szédíti a kisnagylány.
Még azért küld pár biztató sms-t. Meg hívja. Pedig kívülállóként sima az ügy.
Csak még kisbarátomnál a szerelem vak...
