Hogy hogyse, megjelent egy nagy
rakás alma a garázsban. Ehhez nem kell egyetemet végezni – mondaná az Apukám -,
hogy rájöjjön az ember lánya, hogy honnan érkezett, és ki hozta. A kertünkből
származik. És az Apukám szedte össze. És célzottan úgy tette be a garázsba,
hogy mindenféleképp észrevegyem. Hasra azért nem estem bennük. Levelet sem tett
rá, hogy esetleg örülne, ha ennék is belőle. Tudja, hogy tudom. Rejtett pedagógiai érzékkel rájöttek a szüleim, hogy nálam parancsolással, tiltással nem érnek el semmit.
Vagyis csak ellenállásba ütköznek, meg dacba. (Hogy ne soroljak példákat…) Én
egy ilyen csakazértis gyerek vagyok. Szóval csak úgy odatette az almahegyet az Apukám.
Én meg tudom, mi a szándéka. Tudom, hogy tudja. Félszavakból értjük egymást. Pillantásból is. És
tudom a gyümölcs hatását is. Meg az egészséges étkezésről is hallottam már. Meg
tudom, hogy idegeskednek, hogy mikor, mennyit, miért eszek vagy nem eszek. Meg
a kávé, meg a cigi. És most legalább 100 alma mosolyog rám. Én meg rájuk kacsintottam.
Ismerkedünk. Hagyom őket még élni egy kicsit, ma egészségem és - ahogy egyik
kolléganőm mondaná (aki megeszi mindig a csokimat) – a boldogsághormonjaim
érdekében Nutellát ettem uzsonnára. A holnapi vacsora lesz az alma1.
A teve fohászát mindig is
szerettem. A gyerekek is imádták, amikor még tanítottam. Igaz, hogy nem
tananyag, de pénteken, utolsó órán felüdülés volt vele foglalkozni… És az Alma együttesnek is tetszik a fohász...
