Szerintem,
kevés ember van a világon, aki nem gyűjtött semmit, akinek nem volt valamilyen
hobbija. Gyerekkorunkban mit is gyűjtöttünk? Szalvétát, bélyeget, jelvényt,
matricát, színészek, együttesek képeit, képeslapokat (jó is jött földrajz órára
később), illatos levélpapírt (mert mi még írtunk kézzel levelet), rágós képet, zsebnaptárt,
örökírót, kulcstartót, bögrét... És cseréltünk folyamatosan. Ma is anyuék őrzik
a szekrény felső polcain dobozokban gyermekkorom gyűjteményeit. Senkinek nincs
lelke kidobni, és sosem lehet tudni, hogy mire is lesz jó...
Meg gyűjtöttük még a kislemezeket
is, meg a kazettákat, meg a pöttyös és csíkos könyveket. Azokat is
cserélgettük, mindannyian meghallgattuk, elolvastuk.
És folyamatosan kint lógtunk az
utcán. És alig lehetett bennünket összeszedni sötétedéskor. Kézmosás, vacsora,
fürdés, és már aludtunk is. Mindennel tudtunk játszani, ami a kezünkbe került. Klikkereztünk
a piactéren, várat építettünk az árokban, kártyáztunk a bunkerban, kiütőcskéztünk,
fociztunk fiúk-lányok együtt, „gumiztunk”. A gumit vittük a suliba is,
versenyeket is szerveztünk. Kétféle „gumizásunk” volt. Az egyik, amikor a
kezünkön "gumiztunk". Az érdekesen feltett “gatyamadzagot” kellett
ügyesen átvenni a másik kezéről, és más alakzatba tenni, amit aztán a másik
szintén átvett és átalakított, és így tovább... Második variációban a lábunkra
raktuk a gumit, ketten, szemben egymással. A harmadik meg ugrált, hol bele, hol
ki, terpesztett lábbal. És a végén meg páros lábbal rá kellett ugrani a gumira.
És ennek is volt több variációja.
És
nem unatkoztunk, mint a mai gyerekek. Meg stresszesek sem voltunk, meg ki sem
közösítettünk senkit. Meg pszichológushoz sem hordtak bennünket. És olyan
normális volt, hogy koszos kézzel ettük az almát, ott, kint az utcán,
körbeülve. Rengeteget szaladtunk, zavarócskáztunk, ipiapacsoztunk,
bicikliztünk. A szüleink annak idején igen olcsón megúszták a játékvásárlást.
Manapság
meg annyiszor hallom, hogy anya, mit csináljak? Unatkozom. (Van egy ilyen könyv
is: Unatkozom! Mit csináljak?) Komám mondaná erre, hogy unatkozni nem bűn.
Szabad. És amikor a mai gyerekeknek beszélünk a kisfricskáról, meg a nagyfricskáról,
meg hogy mi, a hatvanas-hetvenes évek gyártmányai, hogy is csináltuk régen, csak
néznek ránk értetlenül. Éppúgy, mint mi annak idején a sárpuska meg a
csutkababa hallatán. Meg el sem tudtuk képzelni, hogy nem volt tévé, mosógép,
meg fürdőszoba káddal és forró vízzel a bojlerból. De szerencsére, Márkék is felfedezték az utca örömeit (bánja is pár pokrócom!), várépítésben, fociban, lassan minden "retrojátékban" profik...
És
mennyire nem örültünk, amikor azt mondták a felnőttek, hogy addig örülj, még
gyerek vagy. Mert minek kellett volna örülni? Hogy tanulni kell folyamatosan,
meg házit csinálni, meg ellenőrzőre készülni? De be kell vallani (szörnyű
dolog!), hogy igazuk volt. Jó volt gyereknek lenni!
(A
Süsü, a sárkányban a Nevenincs királyt is csak a szalvétagyűjtés érdekelte.)
