Ez a 1oo. bejegyzésem. Szólhatna akár az ünnepről
is. De nem arról szól. Az államiság napja már elmúlt, nem is dolgoztunk hétfőn.
Tegnap meg kedd volt, piaci ünnep felénk. Nálam ez kimaradt. Szóval ünnep ide,
ünnep oda, el kellett múlnia egy kis időnek, hogy megírjam, mi bántja a lelkem.
Hogy ne hirtelen felindulásból zúdítsak rá mindenkire mindent.
Szombaton nagy
örömmel írtam a Valentin-napi eseményekről. Hogy milyen jó volt nézni a
gyerekek örömét, hogy mindenki jól érezte magát, hogy mennyire lelkesen
készültek diákok, tanárok egyaránt. A fényképek is ezt bizonyítják. És miközben
vasárnap a busójáráson voltunk, ahol elüldöztük a telet, hétfőn megdöbbenve
hallottam, hogy a vasárnapi szentmise témája a Valentin-napi disco volt. „A
buli.”
Nehogy valaki azt
higgye, hogy vallásellenes lennék. Nem. Nem vagyok. De az is tény, hogy az atya
egyre sűrűbben kiborít. És eddig mindig hallgattam. Hallgat mindenki, mert a
gyereke, unokája hitoktatásra jár, elsőáldozó lesz vagy bármálkozó, esetleg
házasodni készül vagy keresztelőre. Meg valahol az egyház (és nem csak az
egyház) tanítása szerint az egymás
megbecsülése, a tolerancia, az idősebbek tisztelete, különböző emberek
elfogadása, a megbocsájtás illendő. Hallgattam akkor is, amikor leveleket írt, hallgattam akkor
is, amikor Belgrádba mentünk a bíróságra, mert kéri vissza a kézilabdapályát (az
iskolás gyerekek használják tornaórákon) meg a könyvtárat meg az Ifjúsági
Otthont (a Helyi Közösség tulajdona most). Ez mind régen az egyházé volt. De most meg állami. Nem
én vagyok a hibás, hogy nem kapja vissza, hanem majd kárpótolják valamivel. És
ezt is a szentmisén másként mesélte el, meg imádkozásra szólította fel a
híveket, hogy még mi a tárgyaláson voltunk, imádkozzonak, hogy ismét egyházi
tulajdon legyen. De a Jóisten nem hallgatta meg az imákat, és papírt kaptam
arról, hogy marad az iskola tulajdonában. Nem érzek emiatt örömöt. De valahol
így kellett ennek lennie. Az egyház meg kapjon kárpótlást, pénzt, földet,
bármit. Mert az övéké volt. És nekünk sem kell a másé.
És egy pap legyen jóságos.
Kedves. Szeresse az embereket. A gyerekeket, az időseket. A szegényeket, a
gazdagokat. Az elesetteket. Nézzen az ember szemébe, értse meg a gondokat,
örüljön más örömének, segítsen, ha kell. Ne szidjon, ne kiabáljon. Van olyan szó, hogy megbocsájtás, feloldozás. Működjön
együtt mindenkivel. Közös célja a kishegyesieknek, hogy legyen egy normális
kápolnánk, hogy legyen valahol a temető környékén esetleg egy WC, víz, normális
út. Emberi körülmények egy temetésre. Tudom, egyházi tulajdon a temető. Tudom,
sokba kerül a fenntartása. Tudom, mindenki a saját területén építkezzen. De
vannak pályázatok, amiket ki kellene használni. Segítene az Önkormányzat, a Pasztorális Tanács,
segítenének a vállalkozók, segítenének a hívek, vannak jó emberek Hegyesen.
Én örömmel jártam
hitoktatásra, templomba. Rajzoltunk, játszottunk, beszélgettünk, tanultunk. Ma
meg... Biztos, nagyon fontos, hogy az óvodás gyerek tudja a Miatyánkot, meg az
Üdvözlégyet, a reggeli és esti imát, elsőben a Dicsőséget, meg a Hiszekegyet,
másodikban a 1o parancsolatot (de ha egyszer nem érti egy 8 éves, hogy mit
jelent a ne paráználkodj, meg hogy a felebarátod feleségét ne kívánjad), az Öt
parancsolatot meg a Hét parancsolatot, meg harmadikban az Úr angyalát. Fontos. Egyezem.
Mindenhol vannak törvények.
Meg az is igaz,
hogy nem a pap miatt járunk szentmisére. Hanem magunk miatt. De egyre
kevesebben vannak/vagyunk. Pedig a templom a megnyugvás helyszíne. Zokogtam már
én is pár szép gondolaton...
Szóval,
visszatérve, hogy miért is írtam mindezt le. Mert a vasárnapi szentmisén
elmesélte, hogy milyen erkölcstelenség folyt a disco-ban Valentin napon, meg
ötödikesek csak a bulizáson törik a fejüket, meg hogy a 13 évesek söröztek, meg
mi minden folyt ott. Megjegyzem, „csak a buli, a buli, a buli a lényeg” 18-2o
óráig tartott. Megjegyzem, hogy nem hogy alkoholt, hanem még üdítőt sem
árultak. Megjegyzem, a tanárok azért voltak sokan, hogy mindenre
odafigyeljenek, hogy a gyerekek ne szaladgáljonak ki-be, az ajtó is zárva volt.
És imádnivalók voltak az ötödikes ikerlányok piros masnival a hajukban, jó volt
nézni a mosolyt, a kedvességet, az örömet. Én egyáltalán nem érzem sem
erkölcstelennek, sem felháborítónak a Valentin-napi discot. Sőt! Nem tudom, de a
szentmisén jó lenne a jót keresni. A dolgok pozitív oldalát nézni. Lelkierőt
adni. Megnyugvást. Boldogságot.
Abba is
belegondoltam, ha most én lennék felsős. Ötödikes. Szüleim elengednének az Ifibe,
mert mindenkit elengednének az osztálytársaim közül. Legkésőbb fél 9-re haza is
érnék. Elmesélném, milyen jól éreztem magam, milyen jót táncoltam. És anyukám a
vasárnapi misén végighallgatná, hogy milyen szörnyű dolgok történtek, meg
alkohol, meg buli. Elengedne legközelebb is? Kinek hinne? Remélem, elengedne. És remélem, nekem hinne.
