I. A
történet két évvel ezelőtt kezdődött. Januárban. Zenetanár bácsink és mester bácsink
nyugdíjba készült. Mi is igyekeztünk meglepetést szerezni, számoltuk visszafelé
a napokat, ők szorgalmasan tették el a levágott kis figurákat.
Zenetanár bácsi azóta is élvezi a nyugdíjaséveket (a képen ő szerepel). Mester bácsinak meg kiderült,
hogy az előző munkahelyén nem fizették be a járulékokat. A vállalat időközben
csődbe ment, nem lehetett semmit elrendezni. Még két évet dolgoznia kell! (Nem
én tehetek róla, mindent megpróbáltunk!)
II.
Két év múlva: 2010. január 11. „Drága Mester bácsi! Szép volt a múlt, jók
voltak a táborozások, az együtt töltött 19 év, a munkás hétköznapok, és hát
maga volt a Télapónk is... Köszönjük, hogy nem fáztunk (fűtött ránk), a
sötétben fényt adott (égőket cserélt folyamatosan), köszönjük, hogy van
ablakunk a világra (sok ablakot kellett üvegeznie)... Keze nyoma itt marad
mindig is velünk, hiszen bárhova is nézünk, tele leszünk emlékekkel,
környezetünk a keze nyomát viseli... „Ha valaki egy csöppnyi szeretetet és jó
szívet, egy csipetnyi világosságot adott a világnak, élete nem volt hiábavaló.”
És maga a 4o év munka alatt sok jót adott a világnak. Most eljött a pihenés
ideje, kívánunk boldog nyugdíjas napokat! Köszönünk mindent! És hiányozni fog
nekünk…” Kb. ezzel a szöveggel búcsúztattam másodszor a mesterünket.
Ahogy
illik, kiírtuk a pályázatot. Érdeklődtek 123-an, jelentkeztek 15-en.
Beszélgetésre hívtuk a jelölteket, papírokat átnéztük, döntöttünk. Iskolaszéket
összehívtunk.
És
Iskolaszék gyűlése előtt 2 órával:
III. 2010. január 22. Újabb érdekesség mester bácsi
életéből. Rájöttek a nyugdíjbiztosítóban, hogy 15 éves kora előtt 2 hónappal
meg 14 nappal munkába állt. Fizették a járulékokat, munkakönyvében is
írja. Mégsem törvényes. Vagyis lesz harmadik búcsúztató is... Most főhet a
fejem megint...
Fogjuk fel humorosan: Nem úgy van, hogy három a magyar igazság, egy meg a ráadás?
