Tegnap 3o sorstársammal szülői értekezleten voltam. Vasárnap délután 2-kor.
Normáliséknál a vasárnap délután a család, a pihenés, a szundikálás ideje. Márk
elsőáldozó lesz májusban, és az atya
összehívott bennünket. Ahogy mondta, alapkultúrát átadni. (A bérmálkozók szülei
már a múlt héten voltak, és felvilágosítottak bennünket előre, hogy melegen
öltözzünk, meg 5-ig a jéghideg templomban ülünk majd...) Én úgy voltam vele, lesz, ami lesz, ott a helyem, hócsizmát felhúztam,
vastag kabátot magamra vettem, réteges öltözködésről nem feledkeztem... Nem
voltam egy elegánsan kinéző valaki, de egy felfázást (megfázást) megspóroltam...
Miután elmondtuk közösen a Miatyánkot, Pál apostol egyik levele következett
a korinthosziakhoz. Magyarázattal a családi élet fontosságáról, az egymás
megbecsüléséről, elfogadásáról, az együttélés örömeiről. Ahogy egyik barátnőm
mondaná: Tépted, szaguljad!
Az Atya 5 vallási folyóiratot is hozott („Hozhattam volna 1o-et is!”).
Összeszidott bennünket, hogy nem vásároljuk a lapokat, mert a gazdasági
világválság miatt a lelkünkön spórolunk. Tény. De nem kellett volna kiabálnia. Hitélet, Hírmondó, Hírvivő... 5 lapból részleteket
olvasott fel. Majd beszélt az abortuszról, egy olasz teniszezőről, a majmokról,
a közlekedési balesetekről, a meteoritesőről, a világvégéről, az óceánok
tüdejéről...
És ekkor egy apuka felszólalt, hogy Atyám, esetleg az elsőáldozásról is
ejtsen pár szót...
Erre kaptunk még egy kört a katonasági élményeiről, hogyan ismerkedett meg
anyukája és apukája, hogyan adták el a tehenecskét és a borjúcskát, hogyan
ministrált ő 6 éves korában, mi volt a
szemináriumon (hánykor volt a takarodó „Devet u krevet!” hánykor keltek, mit
csináltak...), mit hallgatott a rádióban, hány betörés volt, hány unokája van a
szomszéd falusi péknek (hol élnek, hány évesek), hány házat szentelnek a
környéken, Hegyesen meg alig párat...
Majd újabb szidás következett, hogy nem ministrálnak a gyerekeink, nem
tartják be a pénteki böjtöt, nem tudnak viselkedni, nem tanulják meg az imákat,
nem olvasnak fel a templomban, nem is járnak rendszeresen... Kaptunk mi is
hideget-meleget a májusi litánia miatt, hogy nem vagyunk tagjai egy egyházi
szakosztálynak sem, nem fizetjük a hitközségi adót, csak úgy „összeállunk”, nem
rendezzük a házasságunk, hogy nem vagyunk hajlandóak az énekkarban sem
énekelni, hogy az ezüstmiséjén sem énekeltek a hegyesiek... Kibírtam szó
nélkül, hogy olyan gyönyörű hangú kántorlányaink vannak, meg általános és középiskolás
gyerekeink,
csak kiüldözte valaki őket a templomból...
Egyezek. A gyerekek hozzáállása egy dolog, a mi hozzáállásunk a másik. De
valamilyen szinten papi hozzáállás is kell hozzá. Gyerekkorunkban imádtuk Tóth
atyát meg a nővérkéket, hittanra is, szentmisére is jártunk, nem is kiabáltak
ránk.. Most meg már én vagyok stresszben, hogy a templomi cédulát el ne veszítsük,
mert azért külön szidás jár... És jártam már én is református, katolikus, pravoszláv egyházban, hallottam
különböző papok miséjét, istentiszteletét... Figyelek is mindig, de olyan jó
volt hallgatni – csak példaként - a békésszentandrási református
istentiszteletet, a kelebiai katolikust, a pravoszláv Szent Szávás
példabeszédet, de akár bármelyik vajdaságit is...
És rátértünk az elsőáldozásra. 1o perc alatt mindent el is mondott az atya.
Hogy mennyit kell fizetni, ki takarít, ki díszít, ki mikor megy gyónni, kinek
kell kalácsot sütnie... Majd egyenként rátért, hogy melyik gyerek hány imát nem mondott el,
hányszor nem volt hittanon, templomban...
És akkor még kihagytam a 3 T-t, a mikor és hányszor kell imádkoznit, miről szólt
a rádió reggeli műsora, a helyi Szó-Beszéd újságot, a Caritas tevékenységét...
Ilyen is régen volt már. Este 8-kor aludtam. Beájultam. Bűnös lélekként.
