Gyerekkoromban én is mondtam
verset. És első alkalommal arattam a legnagyobb sikert. Elsős voltam, és egy
anyás verssel készített fel a tanító néni. Meg is nyertem az iskolabajnokságot
az alsósok között. A kapott könyv Maronka tanító bácsi dicsérő szavaival kiemelt helyen állt a polcomon. Később örökös második maradtam. Mert jött a Maja, jött a
Nellike, és ők voltak a jobbak. Lelki traumákat nem okozott bennem ez a
„kudarc”. És már tudtam, ha megláttam őket, hogy az első hely már foglalt.
A
suliban is van egy tanító bácsink, aki a versmondóinkkal foglalkozik. Könnyű
neki, hiszen a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének az elnöke is egyben.
Ez is jelent valamit. Érti a dolgát. És nem egy díjjal tértek már haza
diákjaink különféle megmérettetésekről. Most épp a pénteki Iskolanapra
készülnek nagyban. Bár azt mondták, hogy a csütörtöki főpróbára ne nagyon
legyek kíváncsi, nem hiszik, hogy nekem való lenne… Még lesz egy-két
javítanivaló… Én bízok bennük, ez az igazság.
Azután meg volt egy verseny
Győrben. A (vers)versenyek versenye. Vajdaság is képviseltette magát a XXXIV.
Radnóti Miklós Nemzeti Vers- és Prózamondó versenyen. Vagyis a mi Ákos tanító
bácsink is ott volt. És ha már ott volt, akkor meg is mutatta, hogy mit tud. És
Radnóti-díjat is kapott. De ő szerény, és ezzel nem is dicsekedett. Ma lazán
megjelent dolgozni, senki nem vette észre, hogy merre csavargott a hétvégén. Nem
is kell, hogy beszámoljon róla, de azért nem árt, ha tudja, hogy mi is tudjuk.
És büszkék is vagyunk rá!
Tóth Péter és Hajvert Ákos - a Radnóti-díjasok