Együtt szültünk.
Mondták, hogy a kórházban van még egy hegyesi anyuka. Én már nagyban sétáltam,
ő meg csak feküdt, infúzióra kötve. „Császáros”. Megnéztem, beszélgettünk pár szót,
megállapítottuk, hogy majd együtt járunk szülői értekezletekre. Nem állítom,
hogy nem tudtam, ki ő, meg ki a férje, de életünkben pár mondatot váltottunk
csak. Óvodások lettek a fiúk. Közben
született még egy picurja. És tényleg
együtt jártunk óvó néninket hallgatni. Együtt vártuk a kislegényeket az ovi
előtt, együtt izgultuk végig a fellépéseiket, együtt néztük rajzaikat... Valamilyen véletlen folytán mindig egymás
mellett álltunk, valamiért kerestük egymás társaságát. De nem jártunk
egymáshoz sosem, viszont gyerekügyben mindig összefutottunk valahol. Majd egyszer
csak jött az ötlet, hogy szervezzük meg közösen a fiúk szülinapját. Közösek a
barátaik, közös az érdeklődési körük. Kitaláltunk
mindent. A szombatot. A beszerzést, a tortákat, a sósakat, a játékokat. Helyszínül
az ovit választottuk.
És péntek reggel,
miközben a boltba igyekeztem, hallottam a hírt. Hogy a kisebbik kisfiukat
elütötte egy traktor, miközben az utcán játszott. Születésnap helyett temetésre
mentünk. Nevetés helyett zokogtunk. Szörnyű volt. A kétéves kisfiú a kis fehér
koporsóban. És akkor, amikor senki nem merte felhívni anyukát, amikor senki nem
talált szavakat, akkor én úgy éreztem, hogy nem hagyhatom magára. És velem
beszélgetett. És pár hónappal később megszerveztem a fiúk szülinapi buliját. Ő
is ott volt. Fizikailag.
Kezdődött az iskola, a gyerekek egy osztályba
kerültek. Folyamatosan ott vagyunk továbbra is egymás mellett. A fiúk együtt
járnak focira, néptáncra, hitoktatásra, kirándulni, voltak egy hétig tánctáborban majd kézműves táborban is. És volt még
közös szülinapjuk is. Barátok.
Ma focis szülői
értekezleten voltunk anyukával. És mosolygott. Boldog. Nagyon jól néz ki.
Kiegyensúlyozott. Két hete született meg a kislánya. Velük örülök.
