A mai nap a stresszoldásról szólt.
Tavaszi szünet ugye, a tanárnak nem tavaszi szünet, és ha már úgyis dolgoznunk kell, akkor már használjuk is ki hasznosan legalább. Tegnap és tegnapelőtt 35 kollégával együtt továbbképzésen vettem részt. Téma: Viselkedészavaros gyermekek, hiperaktív diákok.
Ami tetszett: tanultunk kicsi újat, hogy ez hogy is néz ki elméletben, a "nagykönyvekben", pár gyakorlati tanácsot is kaptunk, hogy mivel próbálkozzunk az olyan gyerekeknél, akiknek a figyelmét az égvilágon semmi nem köti le, az egész napot együtt töltöttük, mindenki optimistán állt a dologhoz, sokat nevettünk, jókat ettünk...
Ami nem tetszett: ez mind szép és jó, de a környékünkön nincs egy szakszolgálat, nincs egy defektológus, akihez elküldenénk a kisdiákokat, sok esetben a szülőket... És iskolánkban is van néhány (mindössze pár százaléka a fiataloknak) olyan gyerek, akivel nem tudunk mit kezdeni, akinél minden tudományunk csődöt mondott. Nem a csintalanokról van szó, mert én is imádom a "szeme sem áll jól" tanulókat, akik minden helyzetben feltalálják magukat, de nem szemtelenül, hanem bájosan-kedvesen magyarázzák el, hogy mit és miért tettek. Azokkal, akik folyamatosan már alsóban is káromkodnak, üvöltenek, rohangálnak az asztalokon (mindezt persze órákon is), közveszélyesek magukra is és másokra is, csődöt mondtunk. Mindannyian. És mindent megpróbáltunk már. A nagykönyvben leírtakat is. Semmi eredmény. Ezért kellene esetleg egy gyerekorvos, aki diagnosztizálná a hiperaktivitást, azután meg kezelné akár gyógyszerekkel is. Meg a szülőkkel is foglalkozna valaki. Hogy lássák már be, hogy csemetéjük nem egy angyal. Nem is azt várjuk el tőle, megelégednénk azzal is, ha másfél percet ülne a fenekén.
Ma meg stresszoldásként Márkkal puzzle-t raktunk. Vagyis fejeztünk. Persze, ő rakta be az utolsót... Meg is ünnepeltük sikerünket, elsétáltunk fagyizni, és "meglestük" a mamáékat is... (És az iskolába be sem tettem a lábam!)
