Ma pontosan 10 éves, 2 hónapos és
1 napos. Pedig most született. De mégsem, mert már annyi minden történt vele. Olyan
nagyfiú lett. Nemrég ért haza fociról, meg ma még az angol is szerepelt
különprogramként. A néptáncot is szereti, köszönve ezt a „nagy” barátainak.
Születésekor rendesen
viselkedett, három óra alatt lerendeztük a kibújását. Szopizott is egy éven keresztül,
bár anyukám szerint sovány kiskölök volt, szerintem meg a normális kategóriába
esett. Nem szólalt meg időnap előtt, menni sem kezdett el 8 hónaposan, a fogai
is a korának megfelelően növekedtek. Bár az óvodában már gondolkodtam, hogy
kire ütött ez a gyerek… Csak sírt, csak sírt, meg sírt. Az első fellépésére (ő
lett volna a Sün Balázs) megérkeztünk felszerelkezve nagymamákkal,
fényképezőgéppel, kamerával. Hát volt mit nézni. Az ajtóból. Ugyanis csak addig
volt hajlandó bemenni. Nem maradt más hátra, akkor onnan néztük-hallgattuk
végig, hogy egy csoporttársa elmondja az ő szövegét. Készültünk farsangra,
maszkabálra, felvonulásra, de azután csak a készülődés maradt, a fellépés meg
kimaradt. Végigültem pár évig a fociedzéseit, a néptáncát… És azután az iskolában
minden megváltozott. Már nem igényelte a jelenlétem. Tudom, nincs könnyű
helyzetben egy igazgató fia, hiszen az osztálytársainak is be kell
bizonyítania, hogy ő nem besúgó, nem stréber, nem azért kap ötöst, mert az
anyukája is ott dolgozik, hanem mert tanult, meg ő is ugyanolyan csintalan
kölök, akinek egyes is becsúszhat… És őt is el kell vinni az igazgatóhoz egy
„fejmosásra”. Néha belegondolok, hogy milyen rendes gyerekem van, olyan
aranyos, segítőkész, megértő. Néha meg nem ismerek rá. Kifordul önmagából. (Szoktam
is mondani, hogy a kinézése tiszta apja, csak azt az „áldott jó” természetét
örökölte tőlem…) De az enyém. Minden körülmények között. Ez a feltétlen anyai
szeretet. És most kaptam tőle egy pusszancsot, egy szeretlek anyát, meg egy kis
hízelgés is belefért. Meg kell becsülnöm ezeket a pillanatokat, mert ki tudja,
meddig tartanak… Jó vele. Nagyon jó. És szeretem. Nagyon szeretem.