Csoda
érkezett a magasból. Egy olyan csoda, melynek milliárdnyi változata van,
melyből nincs két egyforma, melyre semmilyen szabály nem vonatkozik, mely
folyamatosan átalakul, és senki nem tudja miért… Tényleg csoda. Onnan
fentről. Ugyanaz az alakzat, mégis más. Minden hópehely más. És belepett mindent.
A háztetőket, az utakat, a fákat, az iskolákat, az embereket. Engem is. És nem
ugyanabból az anyagból varrták a hótakarót. Darabokból állt össze. Milliónyi
véletlenből. Pedig amikor az autóról söpörtem le, nagyon is egésznek tűnt.
Egységesnek. Hidegnek. Pedig sok-sok önálló hatszögletű hókristály
találkozásának eredményét láthattam. Majd érezhettem az arcomon, a kezemen. És
belül, már valami édeset éreztem. És már nem volt hideg.
Még
ott fönt, a felhőkben, a kristályocskák nem tudhatták, mi vár rájuk a nagy
úton. Hogy a páratartalom, a hőmérséklet, a légmozgás, a különböző viszonyoktől
függően milyen alakot vesznek fel. Hogy nagyobbak lesznek, vagy apróbbak, hogy
hova tartanak. Hogy ki találja meg őket. Hogy ki örül meg nekik, és ki tapos
rögtön rájuk. És engem is megtaláltak. Engem is beleptek.
És
akarok még sok hókristályt, dalban, versben, prózában, vagy csak úgy, és
kellene még sok száz és ezer, és kellene még aztán millió... És el nem unnám,
egyre-egyre nézném, szünös-szüntelen. És oly boldog lennék, édes Istenem...
