Lajkó Félix is iskolánk diákjai volt... És nagymamám szomszédságába járt órákra. És ma is látom magam előtt, ahogy hozza a citeráját... És leskelődtünk, és hallgattuk, ahogy gyakorol...
Többen elmondták már, hogy van valami ebben a hegyesi földben, hogy ennyi tehetséges emberünk van... Írók, festők, orvosok, színészek, mindenhol megtalálható a "hegyesi vérvonal"... De hol is vannak tehetséges embereink? Sokan itthon, sokan külföldön.
Akik itthon maradtak, és ráadásul még "funkcióban" is vannak, azok itt próbálnak tenni valamit. És szívügyüknek érzik. És mindent megpróbálnak. Szerveznek, pályáznak, írnak, találkoznak, meghallgatnak, mérlegelnek, vezetnek, intéznek, közvetítenek, segítenek, tévednek, javítanak, összegeznek, igyekeznek, mindent beleadnak...
Akik elmentek, hazajárnak. És aki úgy érzi, segít is. Legyen az pénz, donáció, kapcsolatok, tapasztalatok megosztása, tanács, figyelemfelhívás, szükséges eszközök iskolának, egészségháznak, művelődésnek, könyvtárnak, a falunak, beteg embereknek... Aki meg csak mesél, és nem tesz semmit, csak szid és kritizál, üzenem: próbálja ki az intézményvezetést! Nem egyszerű, elmondhatom... És én látom, hogy történik valami. Látom, hogy ha lassan is, de haladunk. Szépülünk, felújulunk. A Semmiből is néha csinálunk Valamit.
Eszembe jutott a történet, amit már mindenki hallott:
„Egyszer volt, hol
nem volt, volt egyszer négy ember, név szerint: Mindenki, Valaki, Bárki és Senki. Egy szép napon szóltak Mindenkinek,
hogy van egy ügy, sürgősen el kellene intézni, tenni kéne már valamit. Mindenki
egészen biztos volt benne, hogy Valaki biztosan megcsinálja. Bárki megcsinálhatta
volna, viszont Senki se csinálta meg! Valaki dühös lett emiatt, mivel
ez Mindenki dolga lett volna. Mindenki úgy gondolta, hogy Bárki megcsinálhatná,
és Senki nem vette észre, hogy Mindenki kerüli a konfliktust.
Végül Valaki lett, akit Mindenki okolt, amiért Senki nem
csinálta meg azt, amit Bárki megtehetett volna.”
