Az
Ady Endre Kísérleti Általános Iskola vezetősége, a tanártársak, munkatársak,
diákok és minden barát nevében búcsúzom Marikától, iskolánk megbecsült
dolgozójától. 1991. szeptember 18-a óta tanította, nevelte, oktatta a
kisdiákokat. 2oo4-től 2oo8-ig pedig szakszervezeti vezető is volt.
Elhagyott
minket egy jóbarát, egy kolléga, a Tanító néni. Mi, akik szerettük, most együtt
vagyunk, hogy búcsúzzunk Tőle. Mi, akik szerettük, megrendülten vettük
tudomásul a hírt, hogy nincs tovább, hogy a küzdelemnek vége. Pedig vele együtt
reménykedtünk mindannyian. Ha sokszor úgy is éreztem, úgy is éreztük, hogy
feladta, hogy nem akar tovább szenvedni, mindig jött egy újabb reménysugár, egy
újabb lehetőség, melyben hittünk. És láttuk őt járókerettel bejönni az
iskolába, láttuk őt újra mosolyogni, láttuk őt fájdalmak között, de mindig is
hittük, hogy amilyen váratlanul elment tőlünk, olyan váratlanul fogja velünk
folytatni ismét. És egy pillanatra sem tudtuk elhinni, hogy nincs mentség. Hogy
soha többé már nem jössz vissza közénk.
Vannak
pillanatok, melyeket szeretnénk nem megélni, és vannak helyzetek, melyek nélkül
könnyebb lenne az életünk. Vannak emberek, akik nélkül nem tudunk élni, és
vannak barátaink, akik nélkül mi magunk sem léteznénk. Vannak helyzetek, amikor
könnyebb lenne nem beszélnünk, és vannak helyzetek, amikor beszélnünk kell,
annak ellenére, hogy legszívesebben csak hallgatnánk. Vannak emberek, akik
elvesztésével önmagun egy részét is elveszítjük, és vagyunk mi, akiknek tovább
kell élnünk, hogy az ő emléküket megőrizzük.
Mit
is mondtál? Hogy karácsonykor, ha tolókocsiban is, de begurulsz az új
iskolakapun... Nemsokára karácsony, és sajnos soha többé nem léped át a kaput.
És az adventi koszorún, amikor meggyújtjuk a gyertyát, érted is gyújtottunk
egyet. Különösen értékes ember voltál. Igazi tanító. Januárban lettél volna 43
éves. Kimondani is nagyon fáj. És most megrendült szívvel állunk az emléked
előtt. Tudom, hogy nem vagyok képes, hogy méltóképpen szavakba öntsem azt az
érzést, melyet megérdemelnél. Pedig szükségem lenne rá, azért is, mert Te
mindig a tökéletességre, a teljességre törekedtél. Munkád során sokszor voltál
osztályfőnök: anyai szeretet, tanítványaidért való aggódás jellemezte munkád.
Mindig is vallottad: ha újra születnél, akkor is pedagógus lennél! És igazi
pedagógus voltál, mert nem csupán matematikára, természetre tanítottad
diákjaid, hanem egyúttal nevelted is őket. Derűs, de tiszteletet parancsoló
egyéniséged minden pedagógiai helyzeten átsegítettett. Akkor, amikor a
gyerekeink szinte észrevétlenül tanultak meg írni, olvasni, számolni, még nem
tudtuk, amit ma már igen, hogy ahhoz, hogy ez így legyen, valakinek a munkája
kell. A valakié, a Tiéd, a Marika tanító nénié.
És
végig tanítottál. Az utolsó pillanatig. Akkor is, amikor a valóságban már nem
voltál az osztályteremben. Utolsó mondataid is hozzánk szóltak: a kollégákhoz,
a negyedikesekhez, a nyolcadikosoknhoz, volt diákjaidhoz.
És
nagyon büszke voltál gyerekeidre. Mindig mesélted, hogy emberré, az életre
neveled őket. És ez sikerült is.
Juhász Máriát
iskolánk saját halottjának tekinti.
Marika, hiányozni fogsz nagyon. Nyugodj békében.
(Elhangzott Juhász Mária temetésén 2oo9. december 13-án)