Egy gyermek élete olyan, mint egy papírlap, melyen minden arra járó nyomot hagy. Nem én találtam ki, ősi kínai közmondás. És az is eszembe jutott ma, ha ránézünk egy gyerekarcra, sok mindent láthatunk. Már ha látni akarunk... És egy pedagógusnak nem csak néznie, látnia is kell! Annyi szerencsétlen sorsú gyerek jár az iskolánkba... Kevés olyan kisdiákunk van, akik boldog gyerekkort tudhatnak magukénak. Alapdolgok: a szülők együtt élnek, jól élnek, tisztelik, szeretik egymást, nincs agresszió, lelki "terror", szerető a háttérben, egyikük sem alkoholista, dolgozik mindkettő, pénzük is van... Születési hibám, hogy mindig mindenkit megsajnálok... Az igazgatói irodámban nem egyszer sirattunk már meg gyereket... Nem is kétszer... Ha rossz magaviselet miatt "raportra" jönnek hozzám, elkezdünk beszélgetni, pillanatok alatt megnyílnak... És mesélnek... És legszívesebben hazahoznám őket! Szörnyű, hogy mi mindent kell otthon átélniük! Sokuknál a táplálkozás is hatalmas probléma...
Pedig mit adhatunk gyerekeinknek? Gyökereket és szárnyakat!
Márk fociedzésen volt. Fél 8-kor fejeződött be. Sötét van már, megvártam... És ő javasolta, hogy vigyünk haza egy kisfiút, mert fél. És érte senki nem jön. Anyuka dolgozik, bátyja középiskolás, apuka pedig a szeretőjével romantikázik. A kisfiú sírva fakadt, amikor megérkeztünk a házuk elé. Nem akart bemenni. Minek? - kérdezte. Senki nincs itthon... És 8-ig, még nem érkezett anyukája beszélgettünk. És játszottunk... Ország - várost. És megdicsértem, hogy milyen ügyes! És újra sírás következett... Hogy őt csak szidni szokták, hogy csak kiabálnak rá... Pedig tündéri kiskölök, 1o éves...
Örülök, hogy volt szép fél óránk együtt... Megérte.
