József Attila
Az árnyékok
Az árnyékok kinyúlnak,
a csillagok kigyúlnak,
föllobognak a lángok,
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.
Múlt héten kiskatonánk apukája
hunyt el. Kedden kolléganőnk fia temetésén voltunk, aki 23 éves korában
távozott. Holnap meg kolléganőnk anyukája temetésére megyünk. 3 temetés egy hét
alatt. Mindannyian túl korán mentek el. Közben Mindenszentek, Halottak napja.
A holtakról ritkán beszélünk,
miközben sokat gondolunk rájuk. A halál
tabu, inkább hallgatunk róla, mert úgy érezzük, könnyebb így elviselni. De
magunkban újra és újra feltesszük a kérdést, mi vár ránk, mi vár rájuk? Egy
ismerősöm mesélte, hogy kislánya a temetőjárás után kérdezősködni kezdett, mi
is az a halál, mi történt a dédijével, mi a nagytatával, hol vannak ők, mikor
találkozunk velük ismét. Ő pedig kénytelen volt válaszolgatni a kérdésekre,
melyekre maga sem tudta a választ, a kérdések végére mégis megnyugodott, mert
érezte, az mégsem lehet, hogy mindaz a szépség, amit életünkben átélünk,
eltűnjön nyomtalan. Később rajzolgatni kezdtek, lepkéket, bogarakat, sírokat, a
kislány hálásan nézett rá, s úgy tűnt, újra helyre állt minden a világban.
Nyugodjanak békében!
