MÉG 3 ALVÁS!

        Még három alvás, és vége a téli szünetnek. Azután kezdődik minden elölről. A koránkelés, a vendégek, szülők, gyerekek sorozata. Szóval vége a nyugalomnak. De már várom, hogy vége legyen. Mert szeretem a vendégeket, a szülőket, a gyerekeket.

            Közben folytatódik az első félév, pedig már a másodiknak kellene kezdődnie. De hát pótolunk. 7 nap mínuszban vagyunk a H1N1 miatt. Amiből 6-ot be is pótolunk a jövő héten, egy meg majd ott lóg, majd lesz vele valami. A tartományban csak kitalálják júniusig. És különben is, az oktatásügyi miniszter bejelentette, hogy újabb H1N1 hullám (a harmadik!) érkezik, februárban elképzelhető az újabb szünet is... Ember legyen a talpán, aki ezt követi.

            És kezdődik a változatos káromkodás is. Ismerek olyan embereket, akik csúnya szót nem igazán ejtenek ki a szájukon. Vagy olyanokat, akik az illendőség határain belül. Meg akik azon kívül. Meg akik káromkodnak, mint a kocsisok.

            És a gyerekek a suliban nagyon változatos szókinccsel rendelkeznek a káromkodás terén. És változatos helyzetekben alkalmazzák is őket. Lányok, fiúk egyaránt. Legyen a szünet, legyen az óra közben, hazafelé menet... Egymás között, tanárok előtt... (Volt egy eset, amikor a gyerekek egymást szidták rendületlenül, az ügyeletes tanár meg rájuk szólt, hogy ezt nem illik, és erre még nekik, állt feljebb, hogy nem a tanárhoz szóltak. Ennyit a demokráciáról, meg a tanártiszteletről... ) És nem is tartják olyan szörnyűnek, mert most mi van, ha káromkodtam, el sem szégyellik magukat még véletlenül sem.

            A szülő meg ledöbben. Mert honnan is hallhatta szegény drága gyermek a csúnya szavakat... Otthon ők ki nem ejtenek a szájukon ilyesmit. Na, jó, esetleg annyit, hogy hülye. És saját maguknak is hazudnak. És a gyerekre a többi gyerek van rossz hatással, ők otthon még sosem hallották a trágár kifejezéseket. És ez megint nem igaz. Én is hallottam már saját gyerekem csúnyán beszélni. És itthon is hallott már káromkodást. Mert én sem „vigyázok” mindig a számra. És senki sem vigyáz, ha valami bosszúság éri. Tehetetlenségében. Vagy csak úgy kiszalad.

            És hát a családban, baráti körben is van egy „jóakaró”, aki a beszélni tanuló babát felvilágosítja a szavakról. És valamiért a csodálatos elme ezt jegyzi meg előbb. Mert ezen nevetnek, vagy mert ezt nem szabad. És a tiltott gyümölcs mindig édesebb.

            A régies káromkodások meg olyan szépek: Azt a leborult szivarvégit!
Azt a rézfánfütyülős rézangyalát! A csudáját! A nyavalya hempergessen a földön! Romoljon meg anyád befőttje! Az ördög vigye el! Kutya teremtette! Ebadta kölyke! A mennydörgős mindenségit! A kiskésit neki!

            Majd figyelek én is magamra...