SZÜLETÉS

Együtt szültünk. Mondták, hogy a kórházban van még egy hegyesi anyuka. Én már nagyban sétáltam, ő meg csak feküdt, infúzióra kötve. „Császáros”.  Megnéztem, beszélgettünk pár szót, megállapítottuk, hogy majd együtt járunk szülői értekezletekre. Nem állítom, hogy nem tudtam, ki ő, meg ki a férje, de életünkben pár mondatot váltottunk csak.  Óvodások lettek a fiúk. Közben született még egy picurja.  És tényleg együtt jártunk óvó néninket hallgatni. Együtt vártuk a kislegényeket az ovi előtt, együtt izgultuk végig a fellépéseiket, együtt néztük rajzaikat...  Valamilyen véletlen folytán mindig egymás mellett álltunk, valamiért kerestük egymás társaságát. De nem jártunk egymáshoz sosem, viszont gyerekügyben mindig összefutottunk valahol. Majd egyszer csak jött az ötlet, hogy szervezzük meg közösen a fiúk szülinapját. Közösek a barátaik, közös az érdeklődési körük.  Kitaláltunk mindent. A szombatot. A beszerzést, a tortákat, a sósakat, a játékokat. Helyszínül az ovit választottuk.

És péntek reggel, miközben a boltba igyekeztem, hallottam a hírt. Hogy a kisebbik kisfiukat elütötte egy traktor, miközben az utcán játszott. Születésnap helyett temetésre mentünk. Nevetés helyett zokogtunk. Szörnyű volt. A kétéves kisfiú a kis fehér koporsóban. És akkor, amikor senki nem merte felhívni anyukát, amikor senki nem talált szavakat, akkor én úgy éreztem, hogy nem hagyhatom magára. És velem beszélgetett. És pár hónappal később megszerveztem a fiúk szülinapi buliját. Ő is ott volt. Fizikailag. 

Kezdődött az iskola, a gyerekek egy osztályba kerültek. Folyamatosan ott vagyunk továbbra is egymás mellett. A fiúk együtt járnak focira, néptáncra, hitoktatásra, kirándulni, voltak egy hétig tánctáborban majd kézműves táborban is. És volt még közös szülinapjuk is. Barátok.

Ma focis szülői értekezleten voltunk anyukával. És mosolygott. Boldog. Nagyon jól néz ki. Kiegyensúlyozott. Két hete született meg a kislánya. Velük örülök.