A Radnóti-díjasunk

Gyerekkoromban én is mondtam verset. És első alkalommal arattam a legnagyobb sikert. Elsős voltam, és egy anyás verssel készített fel a tanító néni. Meg is nyertem az iskolabajnokságot az alsósok között. A kapott könyv Maronka tanító bácsi dicsérő szavaival kiemelt helyen állt a polcomon. Később örökös második maradtam. Mert jött a Maja, jött a Nellike, és ők voltak a jobbak. Lelki traumákat nem okozott bennem ez a „kudarc”. És már tudtam, ha megláttam őket, hogy az első hely már foglalt. 

A suliban is van egy tanító bácsink, aki a versmondóinkkal foglalkozik. Könnyű neki, hiszen a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének az elnöke is egyben. Ez is jelent valamit. Érti a dolgát. És nem egy díjjal tértek már haza diákjaink különféle megmérettetésekről. Most épp a pénteki Iskolanapra készülnek nagyban. Bár azt mondták, hogy a csütörtöki főpróbára ne nagyon legyek kíváncsi, nem hiszik, hogy nekem való lenne… Még lesz egy-két javítanivaló… Én bízok bennük, ez az igazság.

Azután meg volt egy verseny Győrben. A (vers)versenyek versenye. Vajdaság is képviseltette magát a XXXIV. Radnóti Miklós Nemzeti Vers- és Prózamondó versenyen. Vagyis a mi Ákos tanító bácsink is ott volt. És ha már ott volt, akkor meg is mutatta, hogy mit tud. És Radnóti-díjat is kapott. De ő szerény, és ezzel nem is dicsekedett. Ma lazán megjelent dolgozni, senki nem vette észre, hogy merre csavargott a hétvégén. Nem is kell, hogy beszámoljon róla, de azért nem árt, ha tudja, hogy mi is tudjuk. És büszkék is vagyunk rá!

Tóth Péter és Hajvert Ákos - a Radnóti-díjasok