47 év

Elmúlt egy év. Már több mint egy éve írok blogot. És ismét november 14-e van. Újraolvastam, amit egy évvel ezelőtt írtam ezen a napon, és most, jelen pillanatban úgy éreztem, nem tudom fölülmúlni az akkori önmagam. Tény, hogy rengeteg minden történt azóta. Sok szép, és sok csúnya dolog is. De egy valami állandó. Állandó az, hogy anyu és apu most is itt vannak velem, számíthatok rájuk bármikor. Még ha mondják is néha a magukét. Én is mondom. Most is hívhatom őket, hogy S.O.S. segítsetek. És talán az elmúlt egy évben segítettek a legtöbbet. Mindenben. És ezt ők is tudják. És nem is kell felülmúlnom magam. Ők tudják, hogy én ÉN vagyok. A saját hülyeségeimmel, a saját pozitív dolgaimmal együtt. Azért néha tessék engem megdicsérni! És hát ugye, ők mindig megmondhatják, hogy mit gondolnak. Mert ki mondja meg, ha az anyukám nem – szokta is ismételgetni. Ha tetszik nekem abban a pillanatban, ha nem. Ma délután nyugalom volt a házban. Sehol senki. Befeküdtem a kádba, könyvvel a kezemben. A nyugalom 5 perc múlva ért véget. Jött Bea, hazaért Márk. Közben megbeszéltünk egy pizzasütést estére. És el kellett mennem még a boltba. Nomost, időközben hajat mostam. És amiért 15 éves koromban anyukám könyörgött, hogy frissen mosott hajjal ne mászkáljak, eszembe jutott. Illedelmes kislányként sapkát húztam a fejemre. Életemben először. És ezt meg is osztottam egy diákom anyukájával az üzlet előtt. Mert persze rákérdezett, hogy miért vagyok sapkában (elég bénán is néztem ki). És ez csak egy kis példa, hogy hányszor jutnak eszembe. Ha nem is hívom fel őket telefonon, akkor is valamiről „beugranak”. És az idén nem mentek el sehova. És az idén apukám gipszet is kapott a kezére (most kezdett el hátraszaltózni, mit csináljak…). De mivel jól viselkedtek a csontjai, le is szerelte róla a doki bácsi. Már csak kötést kell hordania. És tudom, hogy az apukámra ütöttem, „Mendler-fajzat” vagyok. Egy egész hétig meg voltam győződve róla, hogy az autója a garázsban van. Törött kézzel úgysem hajtja. Közben meg kicsempészte. Irgum-burgum. De ami a szörnyű: én is kicsempésztem volna. Akkor most haragudjon rá az ember lánya? És most, ha esik, ha fúj, ha lesz Forma1, ha nem, ha Hamilton lesz a világbajnok, ha nem, velük leszek. Mert ez az ő napjuk. A 47 évé. A kitartásé. A mindené. 

És azért az Éjfél zene, mert anyunak nagyon tetszett/tetszik... És még zongorázni is megtanultam ezt miatta...