BALLAGÁS 3.

Az idén is több diákunk kapott különdiplomát, ezen kívül nyilvános dicséretben is részesítettük azokat, akik kiváló eredményeket értek el egyes tantárgyakból.   Én büszke vagyok arra (és gondolom, nem csak én), hogy tehetséges diákjaink vannak, nyerik sorra a versenyeket, sehol sem kell szégyenkezni miattuk. A különdiploma feltétele, hogy minimum jeles tanuló legyen, az adott tantárgyból 6.-8.-ik osztályig ötöse legyen, meg községi versenyen érjen el első, második vagy harmadik helyezést. Rajztanár bácsinknak volt is dolga, mire minden diplomát kiírt tökéletes cirill betűkkel...

Készítettünk könyvcsomagokat is, olyan könyveket választottuk, melyeket a középiskolában is használni tudnak. Volt egy vak kislányunk is, aki Vuk-diplomát kapott. Minden évben színkitűnő eredménnyel fejezte az osztályt. Az alsóban tanító nénije önkéntesen, minden ellenszolgáltatás, fizetésemelés nélkül elvállalta, hogy megtanulja a Braille-írást, külön foglalkozott vele, osztálytársai elfogadták, szerették, rendezték, vezetgették mindenhova. És az iskola életében is tevékenyen részt vett. Felsőben is a tanárok külön foglalkoztak vele, külön feladatokat végeztettek vele. Ők is ingyen, és bérmentve. Sokat tanultunk tőle minden tekintetben. Neki külön Pestről hozattunk a Vuk-díj mellé hangoskönyveket. És már hallgatja is őket. (Kössz, Gyuri!)   És azért nem ment el speciális iskolába, mert az ikertestvére is hozzánk járt. És nem szerette volna Anyuka (aki rengeteget foglalkozott vele) a gyerekeket különválasztani.

Az idén 1o Vuk-díjas diákkal büszkélkedhettünk. A ballagáson külön 4 gyereket emeltem ki. Tudom, megkülönböztetés. Vak kislányunkat, a 8.b osztály legjobb diákját, a 8.c osztály legjobb diákját (szerb tagozat) és a 8.a osztály legjobb diákját, aki egyben a generáció diákja is lett. Megérdemelten. A Tantestület véleménye alapján. Egyértelmű volt. Az Iskolaszék is elfogadta. Szerintük is megérdemelten. Egy olyan lányról van szó, aki viselkedésével, tanulásával, osztálytársaihoz – tanáraihoz való viszonyulásával, versenyeredményeivel, iskolán belüli és kívüli tevékenységével bizonyított az elmúlt 8 évben. Mindig számíthattunk rá: rajzolt, énekelt, szavalt, prózát mondott, és nem mellékesen országos zongoraversenyeket nyert.  És most nem a bizonyítványunkat, bizonyítványom magyarázom. Tiszta a lelkiismeretem. És miután kiosztottam a díjakat, és miközben a nyolcadikosok az utolsó dalt énekelték, egy kislány sírva fakadt. És apukája leintette a színpadról (a műsor közben telefonált is – no comment). És mivel az első sorban ültem, annak is a szélén, mindent hallottam. Mellettem mondta Apuka a mondanivalóját. Nem éppen kedvesen. Hogy korrupt brigád vagyunk, meg hogy mindig valakinek a gyereke kell, hogy legyen a generáció diákja (mindenki különben valaki gyereke – mondtam volna neki, de a tanító néni, aki mellettem ült, gyengéden a kezemre tette a kezét...), meg hogy ne soroljam tovább, mit mesélt, még kiért a színházból. Hát, őszintén, nem estek jól a szavai. És egyáltalán nem éreztem magam vétkesnek. És a lánya is egy aranyos gyermek, Vuk-díjas, meg ügyes, meg okos, de volt tőle jobb. Egyértelműen jobb. És szerintem nem kell kudarcként megélni, hogy nem ő lett a generáció diákja. A szülőknek akkor is a legügyesebb, a legokosabb, a legszebb marad. Bennem meg egy tüske maradt.