Szent Száva

Ami a héten kimaradt:

     Január 27-én ünnepeljük Szent Száva napját, akit az iskolák védőszentjeként tartunk számon. Szent Száva 1175 és 1235 között élt. Sokoldalú tevékenységet folytatott az egyházi életben valamint a kultúra terén. Sokat tett a középkori feudális Szerbia felvirágoztatásáért állami, kulturális és szellemi szinten. Valójában apja, Stefan Nemanja, nagy szerb zsupán munkáját folytatta, amely az országban uralkodó viszonyok rendezésére irányult. Apja udvarát 18 éves korában hagyta el, a Szent hegyre ment szerzetesnek, ott kapta a Száva nevet. Öt év után apja is belépett a szerzetesi rendbe. Felépítették a Hilandar nevű kolostort, amely a szerb egyház egykori leghíresebb iskolája lett. Később a szerb pravoszláv egyház első érseke lett, ezen kívül diplomata és politikus, író és törvényhozó, irodalom- és művészetkedvelő, egyházi és állami szervező, irányító, kórház- és iskolaalapító. Az 1841. január 13-i törvény rendelete alapján Szent Száva napja kötelező iskolai ünnepély lett.   

Mi is megünnepeltük az iskolák számára kötelező ünnepet. (Tanítás nem volt. Az ünnep az ünnep.) A szerb kultúrában, szerb családoknál a legszentebb hagyomány a slava. Minden családnak van saját szentje, és a szent napján ünnepelnek. Összegyűlnek a családfő házában az egész rokonsággal együtt. Erős a „fiú-kultusz” vagyis magától értetődik, hogy az új családban a férj védőszentjének tisztelete kerül előtérbe (természetes dolog, hogy az asszony is ezt ünnepli a továbbiakban). És a legidősebb fiú viszi tovább a hagyományt. Ha egy család fiú utódok nélkül maradt, a családfő a keresztelői gyertya őrzését, a család gazdaságát, a családi védőszent tiszteletét a vejére is rábízhatja. Tényleg kitesznek magukért: malac, kecske, birka, minden ami szem-szájnak ingere, megtalálható az asztalon... Elmaradhatatlan a kalács, bor, a védőszent ikonja. És ha egyszer meghívnak, akkor a következő évben illik ismét megjelenni, mert elvárják, hogy tiszteletüket tegyük. A családfő fogad bennünket (tapasztalatból beszélek), ajándékot is illik vinni (kávé, ital elég). És érdekesség: nincs meghatározott időpontja a látogatásnak, egész nap mehetnek az emberek, ki mikor ér rá.

    Alkalmi kis műsorral készültünk szent ünnepünk alkalmából, 3 pap (pravoszláv, református, katolikus) áldotta meg iskolánkat. Az iskolának KUM-ja (keresztapja?, mecénása?, védnöke? – általában az utóbbit használom a szövegeimben)  is van. És ajándékot is hozott. Egy laptopot kaptunk (jövő héten már az idegennyelv tanárok igénybe is vehetik...).

     U.i.: a szerb kollégáknak, kolléganőknek szabadnap jár a családi védőszent ünnepén (szerbiai törvény). Ebből sosem volt vita. És a magyar nyelven oktató tanárok is találnak maguknak egy napot az ünneplésre... És ebből sem volt vita.

EGY SOR

Aki arra gondolt, hogy beszámolok a disznótorról, tévedésben élt eddig. Már a múltam részét képezi. Jó mélyre lesüllyesztve. De: Ma üzenetet kaptam. Egysoros üzenetet találtam a fiókomban. Teljesen váratlanul ért a dolog. Boldog voltam, örültem, rögtön könnyebb lett minden. Másként néztem a világra. Még a hideg sem volt annyira hideg. Még az edény sem volt annyira zsíros. Pedig csak egy sor. Egy másnak jelentéktelen sor. De nekem szívet melengető. Mert én ilyen hülye szentimentális vagyok.

                                                           

Tíz kicsi indián...

Ez elment vadászni,

ez meglőtte,
ez hazavitte,
ez megsütötte,
és ez az icike-picike mind megette!

     A mai napom az Ez elment után, szabadon: az első elment kórházba műtétre (már lábadozik is), a második elment a szerelméhez (3 hete nem találkoztak, és mentségére legyen mondva, már két héttel ezelőtt szólt, meg jött is dolgozni, csak előbb lelépett), a harmadik elment vizsgázni (remélem, sikerült), a negyedik megfázott (tényleg szörnyű hangon beszélt), az ötödiknek a gyereke beteg (és egy anyának a gyereke mellett van a helye), a hatodik az autóját rendezte (máskor nem lehetett), a hetediknek gyereke született (örülünk, hogy szaporodunk), a nyolcadik előadásra ment az egyetemre (fontos, hogy továbbképezzük magunkat), a kilencedik bejelentette a betegszabadságát (gerincre műtötték már kétszer, gyógyfürdő nélkülözhetetlen), a tizedik még véletlenül sem jelentette be a betegszabadságát...

    De akár ma eljátszhattam volna a 1o kicsi indiánt is. Vagyis van 1o kicsi indián. Az egyik elment műtétre. Maradt 9. Az egyik elment a szerelméhez. Maradt 8. Az egyik elment vizsgázni. Maradt 7. Az egyik megfázott, nem jött dolgozni. Maradt 6. Egyiknek a gyereke beteg. Maradt 5. Egyik elment autót regisztrálni. Maradt 4. Egyiknek gyereke született, és ma hozta haza a kórházból. Maradt 3. Egyik elment az egyetemre, mert előadása volt. Maradt 2. Egyik bejelentette a betegszabadságát. Maradt 1. Az az egy meg nem jelentette be a betegszabadságát. (Pedig ő a legbetegebb!) 

   Én meg miután mindezt tudomásul vettem, meg még 5oo dolgot lerendeztem, elmentem Radnóti-estre. Kikapcsolódásként. Szép is volt. És továbbra is állítom: szép az élet! (Báááár, ha a holnapi disztótorra gondolok, meg a rengeteg zsíros edényre...)

Én ma mindenkit meghallgattam, megértettem. Megért engem is valaki?

Akivel ma beszélgettem a Tétova ódáról, biztosan. 

KI voltam ÉN?

Megtaláltam, ki is voltam előző életemben! Íme a jussom:

„A legutolsó földi inkarnációd során nő voltál. Valahol a mai Észak-Anglia területén születtél Krisztus után 1600 környékén. Ami a foglalkozásodat illeti, utak, hidak, kikötők építője lehettél.

Előző éned valami ilyesmi lehetett: Hatalmas energiákkal rendelkező személy, jó tervező és szervező képességekkel. Ha kukás voltál, akkor csakis brigádvezető lehettél.

Akkori életedből egy feladat maradt rád, amit most el kell végezned. Kötelességed, hogy keresd a megoldást a környezetszennyezés, az újrahasznosítás, az energiapazarlás és az atomerőművek megszűntetésének problémájára.”

Ebből a kedvenc mondatom: Ha kukás voltál, akkor csakis brigádvezető lehettél! Hát igen, a vezető hajlamom már akkor is előtört! I.u. 16oo környékén. Bár nem tudom, hány kukás, meg brigádvezető „alkotott” akkor... Főleg nőben!

És holnap ráállok az újrahasznosításra is. Köztudott, hogy iskolánk a környezetvédelemre is nagy hangsúlyt fektet. Diákjaink gyűjtik a műanyag palackokat (A jövő héten szállítják is a műanyagot, mert már nem tudjuk a pincét megközelíteni...), a szárazelemet, a fémdobozokat. A polgármester legújabb ötlete pedig a gumigyűjtés!

Az atomerőművekkel még nem tudok mit kezdeni... De majd egy projekt készül erre is... De nem is ez a lényeg. Elolvastam pár kedves ember „múltját”. Jókat rötyörésztem rajta. Már ezért megérte. Persze, hinni azért nem hiszek ilyen dolgokban. De elgondolkodtam... És akit érdekel még:
http://www.jegyzetek.hu/pastlife.php?

MIÉRT pont Ő?

        Közösségi oldalak. Tagja vagyok én is jópárnak. Egyiket szeretem, másikon a gyerekek miatt vagyok, a harmadikon viccből regisztráltam, a negyediket nem szeretem, van amelyikről meg már le is léceltem. Hogy mire is jók az ilyen oldalak? Hogy tudjuk, hány kedves és nem kedves ismerősünk van, akikkel már régóta nem beszéltünk, akikkel együtt jártunk suliba, akiket csak úgy ismerünk, aki valakinek a valakije, akiket már ezer éve nem láttunk, akiknek „húúdekénemárírnilevelet”. És rá is kereshetünk valakire, akivel valamikor együtt homokoztunk, nyaraltunk, vagy csak úgy játszottunk.

    És rá is kerestem valakire. Már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy mi van vele. Hogy merre van? Hogyan élhet? Hogy emlékszik-e még rám? És Pesten is, ha tudtam volna, hol találom, megkerestem volna még 1o évvel ezelőtt. De őszintén, mindig is féltem, hogy fájni fog. Neki is, nekem is. És bejelöltem iwiw-en. Először a fiát. Akit nagyon régóta nem láttam. És levelezni kezdtünk. És most vettem a bátorságot, és bejelöltem őt is. És írt nekem. 3o év után. És Marika néni emlékszik rám. Kellemes meglepetést okoztam neki, és úgy tűnik, hogy tényleg tegnap álltam a Kiss B. utcában, Szentesen, a rózsabokor előtt. Zsófival, a lányával. Előszedtem Zsófi leveleit, melyekhez 1988 óta nem nyúltam. Egy fekete szallaggal átkötve anyu őrizte. És elolvastam őket újra. Elolvastam minden sorát. Többször is. És nem tudtam rögtön írni róla. Láttam a közös nyaralásokat, a kirándulásokat, a "csakúgytalálkozásokat", a nyári szüneteket, a téli szüneteket, a közös pólókat, melyen az arcképünk van, a „sárpocsolyában” a fürdéseinket, a tehénfejést, az életet a tanyán... És Zsófi szeretett nálunk lenni. Én is náluk. Mi szerettünk együtt lenni. Szerettünk beszélgetni, játszani, tánciskolába járni, zenét hallgatni, levelezni, olvasni, énekelni, testvéreket kibeszélni, sok mindent megosztani egymással. Hogy időközben a szülei elváltak, hogy kistestvére születik, hogy milyen érzés ez neki. Majd Zsófi beteg lett. Először azt írta, hogy TBC. Kiderült, hogy "a vesémben is vannak olyan bacik, mint a tüdőmben". Sokat volt kórházban is. Még onnan is humoros leveleket írt. De csak fogyott, és fogyott. Majd mindkét veséjét kivették, 5 órás műtét volt. És nem tudott rajta segíteni világhírű orvos apukája sem. 

     Marika néni, a mindig mosolygós Marika néni Indiában talált egy kis vígaszt a fájdalmára. Hogy Zsófi elment. A közös képeinket is előszedtem. A dinnyeevőst, a sárcsatást, az öcsikém tartóst, a közös Zsófist. Majd küldöm. És hangfelvételem is van. Közösen énekeltünk. És azóta is minden gyereknek eléneklem, amit tőle tanultam: "Hová mégy te kis csibe? Sálálálálá. Megyek a csibe bölcsibe. Sálálálálálá. Mit csinálsz ott kis csibe? Sálálálálá. Amit a nagy csibe, csak kicsibe." Mindenkinek tetszik.

MesterBúcsúztató 3 felvonásban

I. A történet két évvel ezelőtt kezdődött. Januárban. Zenetanár bácsink és mester bácsink nyugdíjba készült. Mi is igyekeztünk meglepetést szerezni, számoltuk visszafelé a napokat, ők szorgalmasan tették el a levágott kis figurákat. Zenetanár bácsi azóta is élvezi a nyugdíjaséveket (a képen ő szerepel). Mester bácsinak meg kiderült, hogy az előző munkahelyén nem fizették be a járulékokat. A vállalat időközben csődbe ment, nem lehetett semmit elrendezni. Még két évet dolgoznia kell! (Nem én tehetek róla, mindent megpróbáltunk!)

II. Két év múlva: 2010. január 11. „Drága Mester bácsi! Szép volt a múlt, jók voltak a táborozások, az együtt töltött 19 év, a munkás hétköznapok, és hát maga volt a Télapónk is... Köszönjük, hogy nem fáztunk (fűtött ránk), a sötétben fényt adott (égőket cserélt folyamatosan), köszönjük, hogy van ablakunk a világra (sok ablakot kellett üvegeznie)... Keze nyoma itt marad mindig is velünk, hiszen bárhova is nézünk, tele leszünk emlékekkel, környezetünk a keze nyomát viseli... „Ha valaki egy csöppnyi szeretetet és jó szívet, egy csipetnyi világosságot adott a világnak, élete nem volt hiábavaló.” És maga a 4o év munka alatt sok jót adott a világnak. Most eljött a pihenés ideje, kívánunk boldog nyugdíjas napokat! Köszönünk mindent! És hiányozni fog nekünk…” Kb. ezzel a szöveggel búcsúztattam másodszor a mesterünket.  
 
                         

Ahogy illik, kiírtuk a pályázatot. Érdeklődtek 123-an, jelentkeztek 15-en. Beszélgetésre hívtuk a jelölteket, papírokat átnéztük, döntöttünk. Iskolaszéket összehívtunk.

És Iskolaszék gyűlése előtt 2 órával:

III.  2010. január 22. Újabb érdekesség mester bácsi életéből. Rájöttek a nyugdíjbiztosítóban, hogy 15 éves kora előtt 2 hónappal meg 14 nappal munkába állt. Fizették a járulékokat, munkakönyvében is írja. Mégsem törvényes. Vagyis lesz harmadik búcsúztató is... Most főhet a fejem megint...

Fogjuk fel humorosan: Nem úgy van, hogy három a magyar igazság, egy meg a ráadás?

RETROJÁTÉKOK

Szerintem, kevés ember van a világon, aki nem gyűjtött semmit, akinek nem volt valamilyen hobbija. Gyerekkorunkban mit is gyűjtöttünk? Szalvétát, bélyeget, jelvényt, matricát, színészek, együttesek képeit, képeslapokat (jó is jött földrajz órára később), illatos levélpapírt (mert mi még írtunk kézzel levelet), rágós képet, zsebnaptárt, örökírót, kulcstartót, bögrét... És cseréltünk folyamatosan. Ma is anyuék őrzik a szekrény felső polcain dobozokban gyermekkorom gyűjteményeit. Senkinek nincs lelke kidobni, és sosem lehet tudni, hogy mire is lesz jó...

 

            Meg gyűjtöttük még a kislemezeket is, meg a kazettákat, meg a pöttyös és csíkos könyveket. Azokat is cserélgettük, mindannyian meghallgattuk, elolvastuk.

            És folyamatosan kint lógtunk az utcán. És alig lehetett bennünket összeszedni sötétedéskor. Kézmosás, vacsora, fürdés, és már aludtunk is. Mindennel tudtunk játszani, ami a kezünkbe került. Klikkereztünk a piactéren, várat építettünk az árokban, kártyáztunk a bunkerban, kiütőcskéztünk, fociztunk fiúk-lányok együtt, „gumiztunk”. A gumit vittük a suliba is, versenyeket is szerveztünk. Kétféle „gumizásunk” volt. Az egyik, amikor a kezünkön "gumiztunk". Az érdekesen feltett “gatyamadzagot” kellett ügyesen átvenni a másik kezéről, és más alakzatba tenni, amit aztán a másik szintén átvett és átalakított, és így tovább... Második variációban a lábunkra raktuk a gumit, ketten, szemben egymással. A harmadik meg ugrált, hol bele, hol ki, terpesztett lábbal. És a végén meg páros lábbal rá kellett ugrani a gumira. És ennek is volt több variációja.

És nem unatkoztunk, mint a mai gyerekek. Meg stresszesek sem voltunk, meg ki sem közösítettünk senkit. Meg pszichológushoz sem hordtak bennünket. És olyan normális volt, hogy koszos kézzel ettük az almát, ott, kint az utcán, körbeülve. Rengeteget szaladtunk, zavarócskáztunk, ipiapacsoztunk, bicikliztünk. A szüleink annak idején igen olcsón megúszták a játékvásárlást.

Manapság meg annyiszor hallom, hogy anya, mit csináljak? Unatkozom. (Van egy ilyen könyv is: Unatkozom! Mit csináljak?) Komám mondaná erre, hogy unatkozni nem bűn. Szabad. És amikor a mai gyerekeknek beszélünk a kisfricskáról, meg a nagyfricskáról, meg hogy mi, a hatvanas-hetvenes évek gyártmányai, hogy is csináltuk régen, csak néznek ránk értetlenül. Éppúgy, mint mi annak idején a sárpuska meg a csutkababa hallatán. Meg el sem tudtuk képzelni, hogy nem volt tévé, mosógép, meg fürdőszoba káddal és forró vízzel a bojlerból. De szerencsére, Márkék is felfedezték az utca örömeit (bánja is pár pokrócom!), várépítésben, fociban, lassan minden "retrojátékban" profik...

És mennyire nem örültünk, amikor azt mondták a felnőttek, hogy addig örülj, még gyerek vagy. Mert minek kellett volna örülni? Hogy tanulni kell folyamatosan, meg házit csinálni, meg ellenőrzőre készülni? De be kell vallani (szörnyű dolog!), hogy igazuk volt. Jó volt gyereknek lenni!

(A Süsü, a sárkányban a Nevenincs királyt is csak a szalvétagyűjtés érdekelte.)

KERESZTELŐ

Miklós atya kicsit szétszórt volt ma (az adaiak szerint máskor is), ugyanis amikor megjelentünk a kicsi Dorka keresztelőjén (11-kor) a tisztelendő nővér csodálkozva nézett ránk. Biztos jó időpontban jöttünk? Mert szerinte fél 6-ra kellene. Jött egy káplán is, aki szerint meg vasárnap 1o-re. A boldog apuka többször is elismételte, hogy igen, szombatra, 11-re beszélték meg, a boldog anyuka meg bizonygatta, hogy ő még azt is látta, hogy az atya beírta a füzetébe. De nem estünk kétségbe, sem a szülők, sem a keresztszülők, sem mi, akik szintén részesei voltunk az eseménynek. Összesen 6 felnőtt, meg 6 gyerek. És a káplánnak is szimpatikusak voltunk, meg fel is ajánlotta, ha más megoldás nincs, és ha elfogadjuk, akkor ő is alkalmas a feladat végzésére. Mi lazán fogadtuk a hírt, nem lepődtünk meg, nem szólt senki egy hangos szót sem. Sőt: egymásra néztünk, és nevetni kezdtünk. Miért is menne simán valami, ha a komámék lesznek komák...

Atyakeresésbe kezdett a nővérke, és sikere is lett. Miklós atya érkezett (addig a káplán beszélgetett a gyerekekkel a keresztségről – érthetően, értelmesen magyarázott, gyerekszinten, mosolyogva, türelmesen). Dorka, rózsaszínben (az a mindene, és mindene rózsaszín, és ezt mindenki tudja is) csodálattal figyelte, hogy körülötte forog a világ. Nemhiába nevezi magát hercegnőnek. Úgy is viselkedett. Vérbeli kis hercegnőként. És még a gyerekek is tehettek keresztet a homlokára (ez is élmény volt mindenkinek). Egy jóhangulatú, baráti, kellemes keresztelőn voltunk. De jó lenne, ha májusban Márk elsőáldozás is stresszmentes lenne...

Utána meg a Galibába mentünk, ahol méltóképpen meg is ünnepeltük a nagy napot, ahogy illik... És zene is volt – jóhangú fiatalember, aki többször is eljátszotta a Szállj el, kismadarat, persze külön kérésre...

Különben 3 keresztlányom van. Andrea már nagylány, betöltötte a 18-at is, Blanka, a kis-nagylány, már ötödikes, Csenge, a legkisebb nagylány meg ovis. Meg majd májusban lesz egy bérmakeresztfiunk is, a kamasz Dani. Szép az élet.

Csengének szól a dal:

TEHER

a gondjaimmal

terhellek a válladon

sírok teszek rád

Olvastam valahol, és meg is jelölném, hogy hol, ha beugrana... Ma én is pakoltam pár emberre. De rám is nehezkedtek jó sokan. És ma szómenésem van...

 

Fáj...

... a fejem.

És meg ne próbálja valaki azt mondani, hogy a gyomra akkor fáj, amikor üres, mert annyi neki...

A legidétlenebb szám, amit hallottam az utóbbi időben:

Szenvedélyünk a szórakoztatás!

Szenvedélyünk a szórakoztatás! Hirdeti a TV2. Na, mondom, ez a nekem való dolog. Szórakozni szeretnék, mert tele a fejem (Mesterek kergetnek ezerrel, ugyanis mester bácsira írtuk ki a pályázatot, rengetegen jelentkeztek, nem tudok dönteni, legalább 5 embert felvennék a szívem szerint, de csak egy munkahelyünk üres... Még kettőt alhatok a dologra...). Na, szóval mondom, ez nekem való dolog! Szórakozás!

Erre jön a Tények első híre: Házi őrizetből megszökött N.R., a „fekete sereg” vezére, aki állítólag megölette Ragyás Tónit. (Szórakoztató lehet keresni a rendőröknek, N.R. meg jókat röhög a markába.) A második hír: kigyulladt egy irodaház (a füstmérgezésesek szenvedtek, nem szórakoztak). És folytatódott szép sorban: Életmentésért büntetőcédula – tűzoltókat büntettek, mert épp munkájukat végezték, és nem volt parkolócédulájuk (gondolom, senki nem vigyorgott az érintettek közül). Az eddigi legjobb: Az egyik vezérigazgató kapott egy fűthető terepjárót. Egy már volt neki, de az nem elég. Alig 25 millió forintba került. De ebben már benne van a fűthető bőrkormány, a 3oo lóerő, meg az érintőképernyős műholdas navigáció is, ami oda visz, ahova szeretném... Ez már belefér! Szeretnék a hátsó ülésén utazni, meg ott jókat szórakozni! Bevizualizáltam. De nem sok időt hagytak rá, mert jött a 6 napos BKV sztrájk! Mosoly letűnik az arcomról.  És ez még mind semmi: Megrontás miatt nyomoznak a rendőrök – a 22 éves nevelő szexuális kapcsolatba került egy gyerekotthonban a kislányokkal – szóval pedofilvádak. Majd egy kis hivatali visszaélés az egyik kapitányságon,  lopáson értek egy rendőrtisztet, meg 15 millió forintos büntetésre egy jóembert - bűnszervezetben elkövetett csalásért. Egy kis vita a Mikulás-csomagról, bárki elveheti, leviheti egy vihar, egyáltalán láttam én a csomagot? Vicces dolog következik, szórakoztató: kampánycumi (ez a szó tetszett!)! Szóval még egyszer: kampánycumi a nyugdíjrendszerről. Majd újabb haláleset: Csaknem 1oo an haltak meg H1N1 influenzában Magyarországon. Embertelen (kutyátalan) körülmények között tartottak ebeket, erre felhorkantak az állatvédők. Letartóztattak egy bűnözőt – fél milliárdot lopott a cégtől, ahol dolgozott. Repülőtéri pánik. Újabb földrengés Haitin – verekednek, lelövik egymást az ottaniak, rabolnak, fosztogatnak, pánik, emberek az utcákon, a szabadban. 8 embert ölt meg egy ámokfutó, – helikopterekkel üldözték a rendőrök –, elfogták.

Na, vége a Tényeknek! És én még mindig szórakozni szeretnék, mert ugye még jobban tele lett a fejem ennyi halottól, rendőrtől, gyilkosságtól, letartóztatástól. Naívan várok. Majd az időjárás, biztosan az lesz a szórakoztató! Mert emlékeznek még, amikor a időjárásmondók a fél perces jelentés alatt lépegettek oda-vissza, valami kis hokedlin át, meg le is ültek, meg arra vigyáztak, hogy a miniatűr ruhából ne villanjon ki semmi? Na, de Noémi elmondta (kicsi ruhácska, mini, ujjatlan maradt), hogy a télnek vannak még tartalékai! Jön a hó (de csak kicsike), fagy lesz a hétvégén, borult éjszakák, mínusz fokok, de ott a remény is: a napsugarak néha áttörik a szürke égboltot!

És még mindig szórakozni szeretnék! Reklámok következnek: mi a jó gyógyszer a hasi görcsre és a fájdalomra; egy nagy csalódás: a görög joghurt receptjét nem árulják el; megtudom a méhpempős bőrápolás titkait, hogy semmi cicó, a macskákat is meg kell etetni, meg hogy fontos az első benyomás(!), ha makacs foltok lesznek a ruhán, van rá megoldás; rádöbbenek, hogy a hajam elvékonyodott, töredezett, de máris megtelik élettel, ragyog, csak nem jó samponnal mostam eddig; milyen az igazi kín, hogy még a torokfájás sem tarthat vissza semmitől; hogy a tápcsatornám felülete 4oo m2, de az egyedi életkultúra megoldja; kétszeresen is megérdemlem (én, aki nem sminkelek) a táplált pillákat... És ekkor szabaddá tettem a légutaim, vettem egy mély levegőt, mert a levegő nélkülözhetetlen az élethez, teát ittam, mert ez a hosszú, nyugodt élet alapja. Még szerencse, mert vészhelyzet alakult ki, riadó!, jöttek a mitesszerek, de semmi gond mert a wc-ben hetekig nem lesz büdös, ha légfrissítek...

            És nem voltam elég gyors! Jött a műsorajánló a Vacsoracsatához, ahol Koltai művész úr kijelentette: olyan kaják lesznek, hogy ideigileg összeomlatok! Majd a kérdés, ami a műsorhoz kapcsolódik: Kinek eredt el színpadon az orra vére?

            A kérdésre a választ sosem tudom meg. És ami szörnyű, ez nem a képzelet szüleménye. 3o percig szenvedtem. Nem szórakoztam. Pedig szórakozni szerettem volna. Ennyi.

TÉVÉS story

Benne voltam a tévében! Persze, ez nem akkora attrakció, nem először történt meg. A változatosság kedvéért a Pannon TV-nek nyilatkoztam, mi másról, mint a H1N1-ről. A védőintézkedésekről, meg a szülők tájékoztatásáról.

Különben meg mindig meglepődnek a riporterek, operatőrök, hogy tudom, mit kell tennem, hova kell néznem. Nekem ez valamilyen szinten természetes, hiszen az Újvidéki TV-ben dolgoztam 7 évig. De jó is volt! De szerettem azt a munkát (is)! Kezdtem rendezőtitkárnőként, folytattam riporterként, szerkesztőként. Ifiműsor, Halló TV, Napjaink, Barázda, Híradó, Jelen-lét... És az egy jó iskola volt! Megtanultam szervezni, emberekkel kommunikálni, autót vezetni (bár a kis Visát tolták-vonták-taszították oda-vissza), és nem utolsósorban szerbül. Első riportomra elküldtek egy szerb nyelven beszélő operatőrrel, román nyelven beszélő sofőr-világosítóval. Témáim pedig: nemezelők (magyarul is nehéz elmagyarázni az embereknek), meg a betlehemező gyerekek készülődése karácsonyra. Szótár elő, sikerélmény, és egy életre megjegyeztem: čoljari meg vitlejemci...

Sokszor eszembe jutnak a tévés évek, a kollégák, kolléganők. Rengeteg élmény, rengeteg forgatás, rengeteg fénykép (épp a múltkor nézegettem), rengeteg ember...  És amit ott tanultam, most, igazgatóként igencsak fel tudom használni. És ez így volt jó, így jó, mindennek van miértje. Állítólag. 

És a B-tervnek hegyesi tagja is van (Dani, a sárga pólóban). És most voltak épp a tv-ben ők is.

Kezdődik a második félév

A hét első munkanapján iszonyatosan korán beérek. És megiszom a 3in1-et. Majd végiggyűlésezem az egész napot. Vége az első félévnek, ma meg kezdődött a második. Osztálytanácsik, tantestületi... Tele is a fejem igazolatlan órákkal, kettesekkel, ötösökkel, intőkkel, átlagokkal. Még egy igazgatói megróvót is kiosztottam. Egyik drága kis mucika a németdolgozatát magyarul írta. Ami nem is lett volna akkora gond (mindig a pozitívumot keressük a gyerekekben!), mert legalább értette a kérdést. De a válogatott káromkodást, osztálytársait, tanárokat szidó kifejezéseit már nem díjazhattam...

És megint a H1N1 tölti majd ki (ahogy a jelenlegi ábra mutatja) a következő napjaimat. Az iskola dolga megszervezni, hogy a gyerekek (meg az iskola dolgozói) felvegyék a vakcinát. Természetesen, a szülő beleegyezése is szükséges. De hát tájékoztatni is kell őket. Vagyis szülőértekezletek sorozata következik. Meg majd a bizottság is ülésezhet folyamatosan... Már nyilatkoztam a Magyar Szónak, holnap meg jön a tévé is. A dolognak csak egy szépséghibája van: az akció holnap indul, vakcina meg egy szál sincs... De hát a miniszter úr azt mondta, hogy van. Ő is nyilatkozik. Összegzem: mondjon ki, mit akar, iskolánkban a héten nincs oltás.

            És a jelentések szerint érkezik a H1N1 harmadik hulláma. Állítólag a legerősebb. Nőnapra nem is készítünk műsort, mert addigra majd megint nem szabad gyülekezni. Meg valami újabb szünetet is emlegetnek. Még az eddigi hiányzásokat sem pótoltuk be, lóg még egy napunk (Hatot már ledolgoztunk!). Mást sem csinálunk, csak folyamatosan javítjuk a havi terveket, hogy mégsem valósítottuk meg a tananyagot... Meg pótolunk. Szombatonként is dolgozunk...

            Erről jut eszembe, a hetedikes-nyolcadikos gyerekek egy csoportja két tanár bácsival nyúlbefogáson vett részt. Azt hiszem, eddig ez volt az iskolaév legjobb programja! A határban zavarták a nyulakat egy hálóhoz, közben kötelezően ordítottak, hangoskodtak, dübörögtek, szaladgáltak. Meg ki is fáradtak. Meg még az ebédből sem maradt egy falat sem, a kotlát is kinyalták... És mindenkinek tetszett, csak pozitív véleményeket hallani mindenfelé, a vadászok is örültek, hogy ilyen sikeres akciót szerveztek, meg a suli egy laptopot is kap ajándékba! És itt az együttműködés, amiről már írtam. Az iskola (meg az én) feladata a jó kapcsolatok ápolása. Mindenkivel. És a helyi vadászegyesület tagjai is segítőkész emberek. És ők is szeretik a gyerekeket... Én meg szeretnék most aludni...

Díjat kaptam! Díjat kaptam!

Díjat kaptam én is. Méghozzá:

     Kreatív Blogger díjat. A kreatív szó az érdekes számomra. Hogy kreatív lennék? Rajztudásom, tehetségem egy deka sincs. Már második osztályban négyesem volt képzőművészetből. Azóta sem fejlődtem, bár kedvenc rajztanár bácsinktól tanultam már ezt-azt. Elméletben. Amúgy meg innen-onnan lesek el dolgokat, ötleteket, amin persze mindig változtatnom kell valamit. Nem bírom ki. Anyukámtól nem örököltem a kézügyességet. (Csak a jó természetem... hihi) Ötleteim meg mindig vannak. Kreatívak. Köszönöm ccsigahaz Sokat is segítettél annak idején. Most meg megleptél. Majd én is igyekszem.

7 dolog magamról?

1. Szeretem a gyerekeket. Minden gyereket. Kicsit, nagyot, soványat, kövéret, szegényt, gazdagot, babakocsiban ülőt, kamaszt, beteget, egészségest, gyengébb képességűt, átlagost, zsenit, mást, fehér bőrűt, nem fehér bőrűt. És mindig azt mondom, hogy senki nem tehet arról, hogy hova született, kik a szülei, meg nem kérdezték meg őket, hogy szeretnének-e a világra érkezni.

2. Szerencsés vagyok. Minden téren. Jó helyre születtem, jó időben. (Bár megszenvedtek értem! De megérte.) Jó emberek irányították a sorsom folyamatosan. Mindig volt valaki, aki okos fejével megmutatta, mikor, mi a helyes. Amit vagy megfogadtam, vagy nem. De hát, az ember tanul a saját hibájából. Azt is kell. És Márknak is jó. Mondom is neki: még megszületned sem volt nehéz.

3. Szeretem a munkám. Jól érzem magam a munkahelyemen. Mert van egy csapat, akikre mindig lehet számítani. Minden helyzetben. Csak úgy is.

4. Mindig van aktuális szerelmem. Ahogy Anyukám mondaná: Ez a legújabb? Volt a zongorázás, volt a kötés (igen, tudok mindenfélét kötni), volt a varrás (ruhát is varrtam magamnak), hímzés (Érden szerettem meg), családfagyártás (pocaklakó érkezésekor), puzzle (most is szeretnék egy 2o ezrest kirakni)... Most épp a blogírás.

5. Kedvenc helyem az 1 négyzetméterem. A szobámban, ahol megy a tv (fogalmam sincs, mi, csak hogy szóljon), könyv a kezemben, meg néha rápislantok a netre is.

6. Nagy társasági életet élünk (nekem már néha sok is), és néha azt gondolom, hogy mindenki hagyjon már békén. Néha meg „be van sózva a fenekem”, menni kellene már...

7. És ami kimaradt: sokat beszélek, mindig, folyamatosan, tipikus Mérleg vagyok, mindenkit megsajnálok, megszeretek, sosem mondanék le a Szó-Beszédről (helyi lap), nem jut időm mindig arra, amit szeretnék... Meg a többi...

És kinek küldöm tovább a díjat?

Szirkának – ha kaptak is már, megérdemelnek még ezret,

Limara pékségének – a jó ötletekért, hasznos praktikákért,
8 éhes száj blogjának – mert minden tisztelet az övéké,
lapbookmániásoknak - mert igazán kreatívak.

a MESE

Mindig is imádtam olvasni. Gyerekkoromban (is) sokszor késő éjszakáig bújtam a könyveket. Kezdtem a mesékkel, azután meg jött a többi, szép sorban: a pöttyös, a csíkos meg a delfin könyvek... (Házi olvasmányként a suliban fel is adtam a gyerekeknek, hogy ezek közül olvassanak, úgyis van belőle minden családban... Mert a mi időnkben még vettek nekünk könyveket, meg szülinapokra is ez volt az ajándék...) Persze, engem is időben ágyba dugtak anyuék, de hát azért gyerek a gyerek, hogy megoldja a dolgokat, meg véghezvigye, amit akar... Mondta is az anyukám: a te gyereked csak feleannyi gondot okozzon, mint te... (És ha belegondolok: mi minden vár még rám!) És volt egy kis (nem tudom mi a neve) konnektorba bedugható égőm (?) (időközben megnéztem a neten a helyes kifejezést) éjszakai fényem, ami mellett még lehetett pár órát olvasni. De miután erre rájöttek a szüleim – nem jött be már a félek a sötétben duma -, jött a paplan alatti zseblámpa...

És akkor egy kis esti mese mára:

A sündisznó, a pók, a teknősbéka és a méhecske (görög mese)

Valamikor réges-régen, még a világ kezdetén, testvér volt a sündisznó, a pók, a teknősbéka és a méh. Telt-múlt az idő, egyszercsak megbetegedett az anyjuk. Magához hívatta hát a lányait, akik a faluban voltak férjnél, és a fiát, a sündisznót. A sündisznó azt üzente vissza az anyjának, hogy éppen a szőlőjét keríti körül sövénnyel, nem ér rá. Az anyja megdühödött, és így szólt:

- Nőjön a hátára a sövény!

A pók azt üzente, hogy éppen vásznat sző, azért nem mehet.

- Csak szőjön, csak töltse az idejét - mondta az anyja -, de vászna ne készüljön el soha!

A teknősbéka azt üzente, hogy éppen ruhát mos, nem ér rá. Ezt felelte az anyja:

- Akkor nőjön a hátára a teknő!

A méhecske éppen dagasztott, mikor hírül vitték neki, hogy az anyja beteg. Nyomban futásnak eredt, úgy ahogyan volt, tésztás kézzel. Anyja hálásan így szólt:

- Bárcsak mézzé válnék a kezed alatt minden, amihez hozzányúlsz!

Azóta a méh a legáldottabb az állatok között. Legelőre nem kell hajtanod, vigyáznod sem kell rá, s ő mégis mézet ad neked, se sok pénzedbe, se sok fáradságodba nem kerül.

Tanulság? Mindenki szűrje le magának, hogy mit is akart az író mondani...

CSEND

Vannak néha olyan dolgok, amiket csak a csend mondhat el.  És olyankor megtorpan az élet, magába néz, elgondolkodik, és mi pedig felfedezzük az igazságot. Miután a világ is néma, bennünk megvilágosodik valami. Egy olyan dolog, ami hozzánk tartozik, ami szerves részünk, ami nélkül nem létezhetünk. Olyan, mint a légzés. És ez valójában az igazság lélegzete, valójában a csend pillanata. És ilyenkor valójában a csend egy kép. Egy olyan kép, ahol színek vannak, formák, árnyékok, emberek, mozgások. Ahol a malom kerekei őrölnek.  Ahol a gondolatokat képsorként látjuk. És halljuk is néha, ahogy a csend beszél hozzánk. Elmeséli, hogy mi volt, hogy mi lehetett volna...  

És most a gondolataim csak a csend mondhatja el. És megtorpant az élet, magamba néztem, elgondolkodtam, és felfedeztem az igazságot. És mivel a világ is néma, bennem megvilágosodott valami. Az igazság lélegzete, ami nélkül nem létezhetek. És látom a képet, ahol színek vannak, formák, árnyékok, emberek, mozgások. És a malom kerekei őrölnek: és látom a képsorokat, és hallom, ahogy a csend beszél hozzám, hogy mi volt, mi lehetett volna...

És ma van a pravoszláv újév első napja... BÚÉK megint!

a FŐNYEREMÉNY

A hétfő megint teltházas volt. Három hét után mindenkinek volt mondanivalója. Közben a kirándulásokra is kiírtuk a pályázatot, érkeztek az utazási irodák képviselői az árajánlatokkal, meg az is ma derült ki, hogy a mester bácsinak holnap lesz az utolsó munkanapja. Mégis elismerték az előző munkahelyén az éveket, és pillanatok alatt kitaláltuk azt is, hogy holnap 9-kor búcsúztatót szervezünk a tiszteletére. Rengeteg ismerősömnek van ma szülinapja, rájuk is jutott a figyelmemből... Több problémát is orvosoltunk pedagógus nénivel meg a könyvtáros nénivel, ami nem igazán publikus... Vagyis nem szeretnék beszélni róla. Sokak sajnálatára, többek örömére beszüntettem a dohányzást az irodámban... A két „rötyögős útitársnőm” tájékoztatott a Magyar Kultúra Napjára szervezett rendezvény előkészületeiről, meg kiderült az is, hogy ki hol töltötte a szilvesztert...

És Ani néni még porszívót is nyert. Stílusosan. A takarító néninek porszívó jár. Örült is neki nagyon. De nyert még tortadíszítőt, hajszárítót meg egy rakás étolajat is. Szerencsés keze van. És az is eszembe jutott, hogy én azért nem nyerek soha, mert nem is játszok. Nem veszek tombolát, nem fizetem be a lottót, nem kaparom le a sorsjegyet, az újságokból sem küldöm be a szelvényeket... Esélyt sem adok magamnak. Középiskolában, a valószínűségszámításnál jutott el az agyamig, hogy kb. egy a negyvennégy-millióhoz az esély egy lottó ötösre. És mégis van, akiknek sikerül. Azt is azért előre sejthetjük, ha leülünk kártyázni vagy társasjátékozni, hogy ki lesz a nyertes. És az is tény, hogy a szerencsés kezű kártyázót, aki mindig nyer, olyan természetesen fogadjuk. De ha egyszer veszít, azt egy ideig emlegetjük neki...  Vagyis jó sokáig.                     

Bár gyerekkoromban engem húztak ki a Magyar Szó sorsolásán. Az volt a feladatom, hogy kihúzzam a főnyereményt. De valamiért nem voltam jelen (nem is érdekelt annyira a dolog?), és Apu végezte el helyettem a megtisztelő feladatot. És egy hegyesi embert húzott ki, aki külföldi utazást nyert... Meg azt hiszem, egyszer nyertem egy könyvet is valahol. De ismerek kis falunkban olyan nyerteseket is, akik már autót is kaptak, meg úgy többször hallani, hogy „rájuk jár” a szerencse, mindig jut nekik ez-az. De hát ők játszanak is.

Én meg lehet, hogy azért nem kísértem a sorsot, mert már az enyém a főnyeremény?  

HIÁNY

     Ma kedvenc fizika tanár bácsimmal skype-oltunk. És kölcsönösen megállapítottuk, hogy hiányzik az iskola. Meg hiányoznak a kollégák. Sokukkal nem is találkoztunk még az idén. Akkor holnap lesz BÚÉK-ozás meg élménybeszámoló... Meg hideg, mert nem fűtött a mester bácsi már 3 hete (mert a községtől nem kaptunk naftát). Huhhh...  De hétfőnként különben is rétegesebben öltözködünk...

      Meg holnap találkozunk kedvenc könyvtáros néninkkel is, aki a gyerekeket néptáncra oktatja. Akkor most szóljon neki a nóta:

(A Rizgetős táncegyüttesünk egyébként nagyon jó! Rengeteg díjat zsebeltek már be mindenhonnan... És mert jó a ME elnökasszonya is, aki rendezi őket. Mindig is mondtam, szobrot kell állítani mindazoknak, akik szívvel-lélekkel foglalkoznak a hagyományőrzéssel, meg a gyerekeknek is átadják mindezt... Csak úgy, kedvtelésből...)

az ELLENTÉT

     Sokkal jobban szeretem a meleget. Jobban el is viselem. A képen harmadik, legkisebb keresztlányunk szerepel, aki éppen Szlovákiában síel. És akinek én vagyok a Keresztanyus. És akitől már sok-sok puszit kaptam. Meg ölelést. Majd elölről is bemutatom, csak nem kértem tőle most engedélyt... Tényleg egy kis angyalka.

     Valaki mondta már, hogy nagyon sok arcom van. És ezen a képen őszinte a mosolyom, szememben a szeretet tükröződik. Hát ha egyszer szeret valakit az ember, akkor nem alakoskodik. A fotó egyébként Márk szülinapi buliján készült a Domboson.

        A képen még süt a nap. Nálunk meg fúj a szél, esik az eső. Brrrrrr.

MÉG 3 ALVÁS!

        Még három alvás, és vége a téli szünetnek. Azután kezdődik minden elölről. A koránkelés, a vendégek, szülők, gyerekek sorozata. Szóval vége a nyugalomnak. De már várom, hogy vége legyen. Mert szeretem a vendégeket, a szülőket, a gyerekeket.

            Közben folytatódik az első félév, pedig már a másodiknak kellene kezdődnie. De hát pótolunk. 7 nap mínuszban vagyunk a H1N1 miatt. Amiből 6-ot be is pótolunk a jövő héten, egy meg majd ott lóg, majd lesz vele valami. A tartományban csak kitalálják júniusig. És különben is, az oktatásügyi miniszter bejelentette, hogy újabb H1N1 hullám (a harmadik!) érkezik, februárban elképzelhető az újabb szünet is... Ember legyen a talpán, aki ezt követi.

            És kezdődik a változatos káromkodás is. Ismerek olyan embereket, akik csúnya szót nem igazán ejtenek ki a szájukon. Vagy olyanokat, akik az illendőség határain belül. Meg akik azon kívül. Meg akik káromkodnak, mint a kocsisok.

            És a gyerekek a suliban nagyon változatos szókinccsel rendelkeznek a káromkodás terén. És változatos helyzetekben alkalmazzák is őket. Lányok, fiúk egyaránt. Legyen a szünet, legyen az óra közben, hazafelé menet... Egymás között, tanárok előtt... (Volt egy eset, amikor a gyerekek egymást szidták rendületlenül, az ügyeletes tanár meg rájuk szólt, hogy ezt nem illik, és erre még nekik, állt feljebb, hogy nem a tanárhoz szóltak. Ennyit a demokráciáról, meg a tanártiszteletről... ) És nem is tartják olyan szörnyűnek, mert most mi van, ha káromkodtam, el sem szégyellik magukat még véletlenül sem.

            A szülő meg ledöbben. Mert honnan is hallhatta szegény drága gyermek a csúnya szavakat... Otthon ők ki nem ejtenek a szájukon ilyesmit. Na, jó, esetleg annyit, hogy hülye. És saját maguknak is hazudnak. És a gyerekre a többi gyerek van rossz hatással, ők otthon még sosem hallották a trágár kifejezéseket. És ez megint nem igaz. Én is hallottam már saját gyerekem csúnyán beszélni. És itthon is hallott már káromkodást. Mert én sem „vigyázok” mindig a számra. És senki sem vigyáz, ha valami bosszúság éri. Tehetetlenségében. Vagy csak úgy kiszalad.

            És hát a családban, baráti körben is van egy „jóakaró”, aki a beszélni tanuló babát felvilágosítja a szavakról. És valamiért a csodálatos elme ezt jegyzi meg előbb. Mert ezen nevetnek, vagy mert ezt nem szabad. És a tiltott gyümölcs mindig édesebb.

            A régies káromkodások meg olyan szépek: Azt a leborult szivarvégit!
Azt a rézfánfütyülős rézangyalát! A csudáját! A nyavalya hempergessen a földön! Romoljon meg anyád befőttje! Az ördög vigye el! Kutya teremtette! Ebadta kölyke! A mennydörgős mindenségit! A kiskésit neki!

            Majd figyelek én is magamra...

HOROSZKÓP

      Horoszkóp. Vagy hiszünk benne vagy nem. Vagy tagadjuk, hogy hiszünk. De viszont hazudik, aki azt mondja, hogy nem olvasta még el soha, hogy mit is ígérnek a csillagok... És hát a csillagok mindig jót mondanak. Vagy mindig találunk bennük valami fogódzót. Hogy sikeresek leszünk a munkában, a szerelemben, meg még pénzünk is lesz valahonnan. Az újságokban, neten tájékozódhatunk, hogy mi is vár ránk a következő héten, hónapban, évben. Így év elején meg pláne mindenhol horoszkópba botlik az ember. Megtudhatjuk, hogy melyik lesz a szerencsenapunk, mikor ne nyúljunk a pénztárcánkhoz, mikor melyik testrészünket figyeljük. De hát a csodák máshol vannak... Máshol kell keresnünk őket vagy jönnek maguktól is...

    Mindenhol, mindenki szeretné tudni, hogy mi is vár rá másnap. Sokkal okosabbak is lennénk. Nem is követnénk el hibákat. Mert biztos nem utaznánk el, ha arra figyelmeztetne a horoszkópunk, hogy nem ajánlatos, mert nem biztos, hogy jót tesz a lelkünknek. Vagy különben sem utaznánk. Vagy elutaznánk. És a saját hibánkon tanulnánk. Vagy elutaznánk, és nem történne semmi. És jót mosolyognánk.

     Mert van egy újság. Amit elolvas x ember. És van 12 jegy. És x ember osztva 12  jeggyel ugyanaz történik majd? Nem biztos. Vagyis elég kevés a valószínűsége.

   Azután ott vannak a személyreszabott horoszkópok. Ahol az is fontos, hogy mikor születtünk, meg hogy hol, meg percre pontosan hánykor. Én is csináltam már ilyeneket. És akkor onnan kiderül, hogy milyen is vagyok valójában. (Ezt egyszer a suliban elemeztük is, amire kedvenc igazgató kollégám el is mondta, hogy tökéletesen illik rám minden szó...) Hogyan kell hozzám viszonyulni. És hogyan nem. Melyik jegy illik hozzám a legjobban... Bár (és ezt csak zárójelben jegyzem meg) sosem volt még olyan jegyben született ember a szerelmem, akit javasolnak a horoszkópkészítők, jósok...

    És a negyedik komám is megígérte (vagy 1o éve), hogy elkészíti a személyreszabott – életem végéig szóló – jóslatait a nagykönyv alapján... Várom! Bár amikor elkezdte nézegetni, csak a fejét csóválta...

   Meg egyszer egy jósnőnél is jártam – riportot készítettem vele a Családi Körnek. De ő csak rámnézett, mondta, hogy nincs fekete mágia rajtam, nem is kell, hogy foglalkozzon velem. Szerencsés vagyok/leszek, minden ötletem megvalósul, mert mindig olyan emberek vesznek körül, akikre számíthatok, akik figyelnek rám, akik aggódnak értem.  Meg a középiskolában a házinénimhez járt havonta egy jósnő. Ő elmondta, hogy lesz egy fiam (összejött), elérem a célom (hogy itt mire gondolt, nem tudom), hogy nem lesz sok gondom az életben (végül is elenyészőek, ha jobban belegondolok – lehetne rosszabb is)...

     2o1o-ben is - a horoszkópom szerint - pontosan, szorgalmasan, leliismeretesen végzem majd a munkám. Meg kiállok az elképzeléseim mellett. Viszont lesz egy kis pénzügyi zavarom is. De fel a fejjel! A nyáron már pihenhetek is, szórakozhatok, lazíthatok (jön a szünet!!!)...

     És hát, mindenki szíve joga, hogy miben hisz... Én is hiszek valamiben. És ez a legszebb az egészben... 

MINEK NEVEZZELEK?

Szerintem sokan vannak úgy, hogy amikor találkoznak egy emberrel, rájönnek, hogy valahonnan ismerős, meg már találkoztak, meg már beszéltek is egymással, de persze nem ugrik be rögtön, hogy honnan ismerős, meg hol találkoztak. A neve meg... Én is sok emberrel találkozom. És a nevekkel is sűrűn bajban vagyok. Ma meg már lassan azt sem tudom eldönteni, hogy az első osztályba jelentkező gyermek milyen nemű.

Nagy csalódás volt, amikor rájöttem, hogy az Ariel név férfinevet takar. Akkor meg a kis hableány lány egyáltalán Ariel névvel? És akkor az Ariel mosópor most fiús vagy lányos? Meg hát ott a Tomi mosópor is. A Tomi kristály. Vagy lehet, hogy a mosóporgyártók arra gondoltak árnyaltan, hogy a férfiak mossonak? Vagy arra, hogy legyen fiús neve, örüljönek az elhanyagolt asszonyok, legalább így valami férfiasba nyúlhatnak bele?   A papírtörlő meg Szilvia. Na, ebben mi a logika? A nőben töröljük tisztára a kezünket? Vagy csak egy nő tisztíthat meg teljesen?

Azután jellemzően jön az Erős Pista – mert mégsem lehet Erős Mari... Vagy legalábbis viccesen hat. De ott volt régen a Hurka Gyurka, az Anna ásványvíz, a Tímea szépségápolási termékek, az Ági gyümölcsnektár, most meg van a Leó fagyi, a Tibi csoki...

Ma az a generáció ad lassan nevet a gyerekének, aki már elátkozta a szüleit, hogy televíziót vásárolt. Meg különféle sorozatokat nézett. Meg épp az aktuális szereplőről nevezte el a világra érkező, minderről akkor még semmit sem tudó, ártatlan kisembert. És felcseperedett a Lüszi, a Bobby, a Pamella, a Szamanta, az Izaura, az Armando, az Eszmeralda, a Fernando meg a Kasszandra is.

És ki dönti azt el, hogy a növény és gyümölcsnevek lánynevek lesznek? Mert az ismertek között ott van az Ibolya, a Rózsa, a Viola, a Kamilla, az Orchidea, a Jázmin. Mert ha egyszer a gyerek megkérdezi, hogy Anya, miért lettem én Eperke, akkor anyuci azt válaszolja, hogy épp eperkét szopogattam közben? Vagy azért lettél Levendula, mert egy levendulaerdő közepén fogantál meg. De hát el lehet szórakozni a Borsikával, a Fürtikével, a Gyopárkával, a Hóvirággal, a Málnával (anyucika becsalogatta a macikát a málnásba...), a Szederkével, a Mentával, a Tulipánnal meg a Zöldikével is...  De itt vannak még az állatnevek is: a Bogárka, az Evetke, a Galamb, az Őzike meg a Pintyőke. És ezek mind hivatalos magyar női utónevek.

De viszont, ha valakinek bekattan, hogy Tök vagy Uborka vagy Répa vagy Banán legyen a gyereke neve? No, ez melyik kategóriába esik? Majd a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete elbírálja. Magyarországon ők az illetékesek. De viszont néha szőrösszívűek is tudnak lenni, pl. nem engedélyezték a Kazetta, a Talán, a Pimpinella, Vitéka, a Csikó meg a Radiátor neveket. Hát nem is értem, miért… Pedig annyi hülye név van még emellett. Nem szeretnék sem Alfonzina, sem Amaranta, sem Ancilla, sem Enciána, sem Giszmunda lenni…

Az évszaknevek is nőket takarnak. Van Őszike meg Tavaszka. Majd csak eszébe jut valakinek a Télike meg a Nyárika is... Hát, ha már akkor születik meg a gyermek... De egy lány lehet Zápor meg Eső is (ez is komoly!).

A hónapok nevei meg férfias nevek: Január, Március, Julianus... És szintén férfiasak a kémiai elemek nevei is: Arzén, Volfram.

Nehéz döntések előtt állhat az Akadémia. Már az is kérdés, hogy fiú vagy lány névként jegyezzék be... A következők már vannak. Mert hogy olyan lányos az Ajándék (ezek vagyunk mi a férfiaknak), az Áldáska (isteni hatalmunk van), a Béke (ezt viszünk a házba), a Bársonyka (bőrünk finomabb), a Csendike (jellemző női tulajdonság), a Délibáb (örömteljes hangulatot árasztunk), az Életke (csak mi szervezzük), a Fehérke (nem vagyunk annyit a napon), az Orália (ne részletezzük), a Reményke (a férfiak minden reménye bennünk van – néha), a Skolasztika (tanulunk, tanítunk folyamatosan), a Sudárka (tökéletes alakunk van), a Sugárka (beragyogjuk a teret), a Szellőke (csak finoman), az Üdvöske (segítünk, gyámolítunk, megszabadítunk)...

Fiúsnak mondható az Atlasz, a Bátor (micsoda jellemző férfias tulajdonság), a Bors (Kicsi a bors, de erős. Nő nem lehet?), a Csatád (amit vívnak velünk), az Ivó (egyesek isznak ám röndösen), a Sebes (csak úgy surrannak ide-oda), a Sólyom (éles szemük mindent lát), a Szilas (sörpocak, elhízás szóba sem kerül), a Vitéz (csatákat nyernek – mert engedünk nekik) meg a Vulkán (ami kitörés előtt áll)...

Meg azután szép feladat meghatározni azt is, hogy melyik névnek mikor lesz a névnapja...

És hát a név hordozza a sorsot... Önbizalmat is adhat egy jól választott név, de rengeteg kellemetlen élményt is. Az óvodában, iskolában a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással... És létező név a Pop Simon meg a Szarka Kira is. Szegények... És ezt nem lehet azért minden áldott nap kicserélni, mint egy koszos zoknit...

És hogy hívják majd időskorukban ezeket az embereket? Csókolom, Áldáska néni! Bors bácsi itthon van? Csak mert a szomszéd Ivó bácsi mondta, hogy kérjek egy kis pálinkát kölcsön Üdvöske nénitől, hogy úgy, de úgy leigyák magukat...

VLAŠIĆ

(Photo by: A., A., O., T., T., M., M., M.)

Harmadik alkalommal választottuk Vlašićot telelési úticélként. Mind a három alkalom más volt. Más társaság, más időjárási viszonyok, más ottani viszonyok. Folyamatosan bújnak ki a hegyből a kis faházikók, a nagyobb faházak, a hotelok.

Horvátországon keresztül autóztunk Boszniába. A határokon semmi gond, már tudjuk, hogy mit szabad, mit nem. (Tavaly a horvátok visszaküldtek, mert nem volt a C3-on SRB levonó.) Érdekesség, hogy sem Horvátországban, sem Boszniában nem rohangálnak a szerbiai rendszámtáblás autók... Ismerőssel azért összefutottunk, és még ő is diplomata kocsival közlekedett. Bár rejtély, hogy mi köze van a diplomatákhoz...

Az idei telelés egy keretes történet. Ugyanott álltunk meg oda is - meg vissza is: Doboj a nyerő kávézás szempontjából! Amikor felértünk, elkezdett esni a hó. Esett is három napig. Majd jött az eső. Majd, amikor indultunk haza, megint rákezdett a hó. Sielésre - szánkózásra 3 nap jutott. De ki a kicsit nem becsüli... Pozitív felfogás: legalább maradt idő alvásra – olvasásra is. És hegyet mászni még hó nélkül is lehet. És a látvány gyönyörű... Mesébe illő... A sípályák közül csak egy működött, a baby pálya – a gyerkőcöknek tökéletes volt (nekem meg olymindegy).

Vlašić Travnik mellett van. Travnikban igazi középkori törökös hangulat uralkodik. Számos vár, minarett, mecset teszi titokzatossá. Itt született egyébként Ivo Andrić író is. Vlašić tengerszint feletti magassága 11oo-1525 m. A havas napok száma állítólag 15o felett van. Az arányokat azért nekünk is sikerült kifognunk.

Bosznia egy külön világ. Továbbra is látható a háború nyoma. Rengeteg a temető, sírok, keresztek mindenhol. Minarettek, dzsámik, keresztek, bosnyák, török, szerb, horvát zászlók keverednek. És most is együtt élnek a bosnyákok, a szerbek és a horvátok.  És épülnek az újabbnál újabb, modernebbnél modernebb templomok, dzsámik, mindenkinek vallása szerint. És azért a vallási fejkendők is jelen vannak. Fiatal, idősebb nők egyaránt viselik. És a hegycsúcson még lefátyolozott nőt is láttunk. Meg az is eszembe jutott, hogy az emberek nagy része vagy benzinkutas vagy vulkanizőr, autómechanikus. Az út mellett felváltva követik egymást a kutak és a műhelyek – köztük meg a motelok/hotelok sorakoznak. 

Az árak alacsonyabbak, mint nálunk. Olcsóbb a benzin, az élelmiszer, a ruhanemű. 1 Euro = 2 konvertibilis márkát ér. De mindkettővel lehet fizetni mindenhol. És az is elképzelhető, hogy euróból márkát adnak vissza vagy fordítva. Kaját vinni nem érdemes, Vitezben (horvátok élnek többségben) ott a FIS, minden „régijugoszláv“ termék jelen van. A Carnex pástétomtól kezdve az Argetáig.

A helyi csevap lepényben kajmakkal – isteni! Márkkal többször is megkóstoltuk. És minden alkalommal nagyon finom volt. Köszönöm Bosznia! Az emberek barátságosak, amikor elmondtuk, hogy vajdaságiak vagyunk, mindenkinek felelevenedett a katonasági élménye, vagy a „rodbina” él a közelünkben. A horvát szomszédokkal jól kijöttünk, mi ettük az ő sajtjukat, ők itták a mi pálinkánkat. Közben jöttek a „trubácsok”, meg a szilveszter tűzijátékkal (meg petárdákkal, rakétákkal), meg egy nap Sarajevo (a társaság egyik felének), egy nap wellness központ masszázzsal, török meg finn szaunával (a társaság másik felének)...

Zeneileg megmaradt a Hari Mata Hari, a Crvena jabuka, a Plavi orkestar, a Bijelo dugme, Zdravko Čolić... A rádióban is folyamatosan ez szólt... És nem unták meg az elmúlt 2o évben... 

ÚJRA ITTHON!

Hazaértünk!
Az élménybeszámoló majd érkezik. Miután megérik bennem. Addig is egy-két kis boszniai szerzemény:

És BÚÉK mindenkinek!